Amikor kinyitottam a szemem, kipihentnek éreztem magam. Nem tudtam hol vagyok, de azt tudtam hogy nem érzem magam másnaposnak, nem szúr a mellkasom és nem fáj a szívem. Valami pityegésre lettem figyelmes. Körbe néztem, és tudatosult bennem, hogy egy kórházi ágyon fekszem. Fogalmam sincs hány óra van, és meddig aludtam, de az biztos hogy jól esett. És már szükségem is volt rá. Óvatosan feljebb tornáztam magam az ágyon, mikor megpillantottam a székben Cameront aludni.
-Cam. -kiáltottam fel, mire az említett személy összerándult, és kinyitotta a szemét.
-Végre már. Azt hittem elveszítelek. -kiáltozott, miközben odaszaladt hozzám, és a nyakamba ugrott. Nevetve öleltem vissza.
-Te, véletlenül nem tudod hogy hogy kerültem ide? -kérdeztem, majd Cam tekintetét vizslattam. Ijedten nézett rám.
-Amnéziás lettél? -kérdezte már szinte vinnyogva. Az arckifejezésén egyszerűen nem lehetett nem nevetni. Percekkel később, amikor kellően kiröhögtem magam szerencsétlenen, mocorogni kezdtem. Nem kényelmes ez az ágy.
-Nem lettem amnéziás, hülye. -nevettem újra. -Csak miért kerültem ide? Tudod, Mi volt az oka? -magyaráztam neki a feltett kérdésem.
-Jaj, tényleg, szólni kéne a dokinak hogy felébredtél. Amúgy a szobád előtt lesz John, Tomék otthon vannak, mert intéznek egy két dolgot. -hadarta, de már el is tűnt a szobából kivezető ajtó mögött. Legalább John itt van, ha bármi baj lenne. Egy sóhajjal dőltem vissza az ágyba. Tudom mi történt és az egészre emlékszem. De bár ne tenném. Nem akarok arra gondolni, hogy az ajtó mögött ott ülhet. Nyugodtnak érzem magam, és az is szeretnék maradni.
Gondolatmenetemből a nyíló ajtó zökkentet ki. Oldalra néztem. Egy fehérköpenyes, középkorú, szemüveges férfi lépett be.
-Miss Johnson. Örülök hogy felkelt. Nem kell megijednie, semmi baja nincs. Csak kimerültség miatt esett össze. Meg talán a kimerültséghez hozzá játszott, hogy valami felzaklatta a lelki világát, és egy időre felmondta a rendszer a szolgálatot. Reggel haza is mehet, csak a menedzsere kérte hogy az éjszakát itt töltse bent, mert itt pihenésre kényszerül, Egyen rendszeresen, igyon sok vizet, és nem alkoholt. -mondta nekem, de a végén egy apró mosoly jelent meg az arcán. Szeretem az ilyen orvosokat. -Valaki nagyon szeretne magácskával beszélni. -mondta az orvos, majd kiment az ajtón. Most beküldi vagy sem? Na én innen úgysem tudok mozdulni. Az ajtó nem sokkal az orvos távozta után, újra kinyílt. A szobában szerencsére félhomály volt. Ahogy belépett éreztem hogy ő az.
-Hogy vagy? -kérdezte pár perc csend után. A hangja még mindig szomorú volt. Hallatszódott rajta hogy fáradt.
-Mivel nincs más senki itt, ezért muszáj vagyok tőled megkérdezni, hogy mennyi az idő? -kérdeztem teljes normál hangerőben, de éreztem hogy megint bemakacsolom magam. Talán ennek így kell lennie.
-Hajnali fél 4. -válaszolta. -Leülhetek?
-Mondanám hogy nem, de addig úgysem hagysz békén. -vontam meg a vállam. Egy sóhajtás kíséretében helyet foglalt pont a velem szemben lévő széken. Ahogy leült, úgy néztem oldalra, hogy ne kelljen ránéznem. Most olyan lelkiállapotban vagyok, hogy el fogom tudni küldeni. És el is fogom küldeni.
-Gyere haza. -törte meg a csendet. -Hiányzol. Mindenkinek. Nekem is. Nagyon hiányzol. -mondta egyre halkabban. Hallottam amit mondott, de jólesett, ezért hallani akarom újra.
-Mit mondtál a végén? Nem hallottam. -válaszoltam úgy, hogy még mindig a bal oldalamon lévő redőnyt néztem. Nem volt függöny. Biztos egészségügyi okok miatt nincs függöny. Érdekes dolgokra jön rá az ember, ha olyan helyzetbe kerül.
