Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

35. Gondolatok

[11.01.]
A temetőben csend volt, minden léptünk az őszi fák színes avarában zavarbaejtően hangosnak tűnt, a sírokon virágok voltak és mécsesek, néhol egy-két család tagjai gondozták elhunyt szeretteik sírját, rám pedig szokás szerint rámtelepedett az a talán kicsit nyomasztó, de mély érzés, amit lehet, hogy még nem is nagyon értek, egy nap majd talán.
Először Apa szüleinek a sírját "látogattuk meg", vagyis a nagyszüleimet, akiket nem ismertem, mert elhunytak, még mielőtt megszülettem volna. Napsugár elvileg élt már, amikor az apai nagypapánk is, de kicsi volt, nem emlékszik rá.
Nagypapám és nagymamám a hatvanas évek végén ismerték meg egymást, és elvileg nagyon hamar szerelmesek lettek, ami életük végéig kitartott, és nagyon aranyos történeteik vannak, azonban a nagymamámnak úgy volt, hogy nem lehet gyereke, csoda, hogy Apa megszületett, szóval Apának nincs is testvére.
A nagypapám szülei, testvérei (hárman voltak) is itt lettek eltemetve, szóval hozzájuk is elmentünk, aztán át egy másik temetőbe, a nagymamám szüleihez és nővéréhez, majd az anyai ágon elhunyt rokonainkhoz - már akik itt nyugszanak Magyarországon.
Anyai ágon a dédnagyszüleim még anno a két világháború között menekültek ki Brazíliába, a nagymamám élete során azonban visszaköltözött ide, itt ismerte meg nagypapámat, Anya itt született, majd amikor Anyu és a nővére, Rita már felnőttek voltak, Mamiék visszamentek Rioba (nagypapámnak is van ottani kötődése), és ugye azóta is ott élnek.
Egyébként Ritának csak egy fia van, ő az egyetlen unokatesóm, de messze laknak, ráadásul Bende (Rita fia) sulisan kolis volt, most már felnőtt; egész életemben alig találkoztunk. Másodunokatesómból van néhány, kettő Rioban, de őket is kevésszer láttam, a nagyszüleim, akiket ismerek, szintén a bolygó másik felén élnek, a nővérem elköltözött tőlünk... picit szét vagyunk szórva, és nem tudom azt mondani, hogy nem gondolok bele néha, hogy milyen lenne, ha ez nem így lenne, de nem tudok változtatni ezen, szóval mindegy.
- Kováts Éva, 1955-2001, nyugodjon békében - olvastam magamban az anyai nagypapám húgának, vagyis anya nagynénjének a nevét (negyvenhat évesen hunyt el betegségben), miközben lesöpörtem a sírjáról pár kósza falevelet.
Anya szerint külsőre hasonlítottam rá, talán még személyiségre is - szőke volt és zöldeskék szemű, mint a nagypapám, mint anyukám, és mint én (Anya most már nem szőke, bebarnult az évek során, részben festéstől, de gyerekként olyan szöszi volt, akárcsak én), szerette a művészeteket, azok érdekelték, mint engem, illetve Anya szerint az emberekhez való viszonyulása is olyasmi volt, mint nekem. Tényleg szívesen megismertem volna.
- Akkor én még megkeresem gyorsan Casso nagypapájának a sírját - jeleztem Anyáéknak indulás előtt.
- Tudod, merre van? - kérdezte Anya.
- Pontosan nem, de gondolom, az új síroknál, tudom, hogy néz ki, és a nevet is tudom, megtalálom - ígértem meg.
- Rendben, mi a kocsiban leszünk, a húgod már fázik - mondta Anya Csepit ringatgatva a karjában, mire bólintottam, majd a családom elment a parkolóba, én pedig az ellenkező irányba.
Végigmentem a temetőn, és meg is találtam hamar a sírt (Fodros Kálmán, 1951-2021), amin volt már virág, meg mécses, szóval már voltak itt, illetve kiszúrtam egy irattárcát a fűben, egészen pontosan Lottiét, amit itthagyhatott, gondolom, kiesett a zsebéből, úgyhogy elraktam, hogy visszaadjam neki később, majd leguggoltam, lesöpörtem a márványtámláról néhány termést, ami a felette lévő fáról hullott le, elővettem egy mécsest és meggyújtottam.
Eszembe jutott az a családi összejövetel, amin ott voltam, ahol megismertem Casso nagypapáját, aki épp akkor lett kereken hetven éves, beszélgettünk, annyira aranyos volt, nevettünk, mondta, hogy szívesen lát a legközelebbi alkalommal is, de nem tudhatta, hogy nem lesz következő alkalom, mert másfél hét múlva hirtelen megáll a szíve. Azt mondta, régen látta Cassot annyira boldognak, mint velem, azt mondtam, hogy én soha nem voltam olyan boldog, mint vele, mert tényleg így van, nevettünk Titanillán, akinek bökte a csőrét a boldogságunk, majd pár nap múlva Cassoval majdnem szétmentünk, mert engem érdekelni kezdett más, akibe régen szerelmes voltam. Casso annyira kiborult, hogy ezután még a nagypapája is elhunyt egyik napról a másikra, hogy elzárta volna magát az egész világtól, hagyta volna, hogy egyszerűen csak megint kihulljon a lába alól a talaj, eleinte rideg volt, aztán kicsit megnyílt felém, kibékültünk, így láthattam, milyen az, amikor összezuhan, balhézott újból, ivott, cigizett, jobbára kedvtelen volt, éreztem, hogy szüksége van rám, én pedig igyekeztem mellette lenni, és kihúzni ebből.
Szóval ezen gondolkodtam, amikor lépteket hallottam, úgyhogy egy pillanatra a hang irányába fordítottam a fejem, és mivel így már tudtam, ki az, magamban mosolyogva úgy csináltam, mint ha nem vettem volna észre, csak felálltam, mert már elzsibbadt a lábam, Casso pedig odajött hozzám, és köszönésképpen hátulról mögém settenkedve megpuszilta az arcom.
- Sziaaa - köszöntem neki halkan, ahogy mosolyogva ránéztem.
- Szia - ölelte át a derekam hátulról, majd a sírra pillantott, és egy kicsit elcsendesültünk.
Tudtam, hogy tudna kérdezni, de nem tette meg, így válaszoltam magamtól.
- A családommal itt voltunk, és gondoltam, eljövök ide is - válaszoltam a fel sem tett kérdésére - Egyébként Lotti itthagyta az iratait - tettem hozzá elővéve a tárcát a zsebemből - Gondolom, ezért vagy itt, vagyis jöttél vissza.
- Alapból igen - rakta el - Nem gondoltam volna, hogy itt talállak.
- Ugyanez fordítva. Amúgy Anya szerint morbid a temetős randi.
- Tényleg az, szóval ne hívjuk randinak, mi csak random itt vagyunk, én megölelem a barátnőmet, és...
- Csak beszélgetünk - fejeztük be egyszerre, ami tényleg teljes szinkronban történt, úgyhogy halkan felnevettem.
Mi mindig csak beszélgetünk. :)
Casso mellkasának döntöttem a fejem, mire picit jobban összefonta a karjait a derekam körül, és egy darabig beállt közénk a szótlan, de mély csend, ott a temető színes fái alatt, majd egyszer csak halkan, szinte suttogva megszólaltam.
- Szeretlek - vallottam be, csak úgy, de teljesen őszintén. Néha egyszerűen csak ki akarom mondani.
Cassonak egy halvány mosoly jelent meg az arcán, de először nem szólt semmit, csak egy kis idő után törte meg a csendet.
- Tudod, mi a durva? - kérdezte hirtelen.
- Na? - pillantottam rá.
- Hogy itt állunk a nagypapám sírjánál, halottak napján, az egyetlen napon kábé, amit soha nem szerettem, mert túl sokan haltak meg, és minden évben ilyenkor egy teljes napon át sokkal szarabb, vagy inkább csak nehezebb azoknak a hiánya, akiket elvesztettem, vagy elvesztettünk, és erre most itt vagy velem, olyan rohadt sok minden után, és emiatt mégis boldog vagyok. Ez sokkal morbidabb, mint simán egy temetős randi - fejezte be, mire halványan elmosolyodtam.
- Szerintem nem morbid, szimplán csak szokatlan, nem feltétlenül rossz értelemben.
- Nekem mindegy, hogy hívjuk - vont vállat - Annyi biztos, hogy én is szeretlek - puszilta meg az arcom.
- Tudod, mi durva még? - kérdeztem mosolyogva.
- Na?
- Hogy ugyanezen gondolkodtam én is, szóval ezek szerint eljutottunk arra a szintre, hogy kimondod hangosan a gondolataimat - állapítottam meg derűsen.
- Legyünk mostantól az a "befejezzük egymás mondatát" pár, az úgy se idegesít soha senkit - tette hozzá szórakozottan, mire halkan felnevettem.
Nem baj, attól még az ötlet jó volt. :)
Halkan beszélgettünk, szinte suttogva, én a karjai között, ő pedig átölelve engem, ha már így összetalálkoztunk a temetőben, majd mindketten az előttünk lévő sírra pillantottunk.
- Amíg nem voltál itt, elég sok mindent eszembe juttatott ez a hely - meséltem - Jobbára tavaszról.
- Nekem így is - mondta - Kézfeltételes szavazás, a mostani májusunk volt a szarabb, vagy az előző? - tette fel a költői kérdést.
- Ami tavaly megtörtént, idén csak majdnem, vagy picit másképp, ami meg akkor nem történt, az meg idén teljesen. Na jó, ennek a mondatnak volt egyáltalán értelme? - gondoltam bele, miután végigmondtam.
- Nem tudom, de fogjuk rá, hogy értettem.
- Mondom, hogy már gondolatot olvasunk.
- Van benne valami - értett egyet.
- Egyébként a kérdésedre válaszolva, a tavalyi drámaibb volt, az idei meg bonyolultabb. Mármint, tavaly olyan egyértelműen rossz volt, szakítottunk, pont, idén meg az egész bizonytalanság, a hullámvölgyek, a sok probléma egymáson, lelkileg nehezebben viselhetőbb volt szerintem - vallottam be - Ugyanakkor meg több volt benne a jobb pillanat, mint tavaly, az előző májusban volt összvissz három jó nap.
- Jövőre csináljunk egy jó májust.
- Jó - egyeztem bele elmosolyodva - Vagy úgy általában, egy jó évet. Vagy tanévet - tettem hozzá, mire mosolyogva összeborzolta egy kicsit a hajam - Állítasz majd nekem májusfát?
- Kettőt is.
- Mondjuk a családunk nyolcvan százaléka nő, vagyis ha Napsugár nem lesz otthon, akkor csak hetvenöt, de majd írd rá valahogy, hogy ez tőled van nekem, nehogy félreértés történjen. A végén még összekapunk a májusfádon.
- Ráírom.
- Köszönöm - mosolyogtam rá.
Ezután egy picit kibontakoztam a karjaiból, leguggoltam a sírhoz és eligazgattam a mécseseket, hogy szebb legyen.
- Képzeld, anno nagypapád meghívott a következő családi találkozótokra is - mosolyodtam el szomorúan, majd belegondolva lesütöttem a szemem.
- Mondta. Nagyon megkedvelt.
- Tényleg?
- Aha, de nem csak ő, kábé mindenki. Sőt, igazából szinte az összes ismerősöm bír téged, akkor is, ha nem találkoztatok - gondolta tovább.
- Hogyhogy?
- Jó hatással vagy rám - vont vállat természetesen - Még akkor is, ha ezt nem nagyon szoktad elhinni.
- Nem így mondanám, inkább csak fura belegondolni, mert amúgy nem tűnik fel - vallottam be.
- Mert ezt a verziómat ismered. Ami belegondolva a legjobb verzióm, amim valaha volt eddig, szóval valamit nagyon jól csinálsz, Pöttöm.
Erre elmosolyodtam.
- És te is. A jelenlegi énem ugyanúgy a legjobb verzióm, hála neked, és a jó hatásodnak - néztem rá kedvesen.
- Ezt a mondatot fel kellett volna vennem hangfelvételre, nem hallottam még sűrűn - jegyezte meg halványan mosolyogva - Megmutattam volna anyámnak, az tuti - tette hozzá, mire elnevettem magam.
- Anyukád szerintem így is büszke lehet.
- Ja, idén még nem is voltam az igazgatóiban, elég durva. Plusz nem állok bukásra, normális, komoly kapcsolatban vagyok még mindig, ráadásul egy olyan lánnyal, akit még szeret is, meg én is, meg mindenki, de ha a nemlétező hangfelvételt megmutatnám neki, asszem már avatna is szentté - sorolta derűsen.
- Nem vagy szent, én már csak tudom. Igazából, jobb vagy, mint egy szent - vigyorodtam el, és hogy őszinte legyek a "jobb" alatt nem az ártatlanságot értettem.
- Én is csak tavaly decemberig gondoltalak mindig angyalnak, Szöszi. Azóta felfokoztalak istennővé - mondta mosolyogva, arra a bizonyos éjszakára utalva abban a hotelban, buli után, osztálykirándulás keretében.
Na igen, az az este rám is elég nagy hatással volt. :)
Ahogy felegyenesedtem a sírtól, egy pár másodpercig csendben voltunk, mint ha magunkban "lezárnánk" a sírlátogatásunkat, majd halkan egy-egy szóval megbeszéltük, hogy menjünk, úgyhogy elindultunk ketten a parkoló felé.
Amikor kiléptünk a temető kapuján és lassan már odaértünk volna a kocsikhoz, Casso rápillantott a családomra, vagyis a családjainkra, akik még nem vettek észre minket, majd egyszerűen fogott, és a karomnál fogva behúzott a kis virágbolt mögé.
Először meglepődtem, nem számítottam erre, főleg, hogy aztán nekitolt a kis épület falának, majd pár pillanattal később már éreztem is az ajkait az enyémen.
A csókjára hihetetlen melegség töltött el, majd ahogy már képletesen is belehúzott engem ebbe az édes kis "bűnözésbe", végigvezettem a kezeimet a karjain, a vállán és a nyaka oldalsó vonalán, és a tarkójánál beletúrtam a hajába, mint ha az lenne az egyetlen biztosíték, amibe kapaszkodhatok, ha elrepülnék innen, ő pedig az egyik alkarjával nekitámaszkodott a falnak, a másik kezével pedig az arcomat simogatta.
Ahogy befejeztük a csókunkat (vagy inkább többes számban), alig növelve a távolságot kettőnk között, pont annyira hajoltunk el egymástól, hogy a szánk már ne érjen össze, de továbbra is a másikén tartottuk a tekintetünket, majd Casso megszólalt.
- Fogalmam sincs, hogy mondják ezt, vagyis, hogy én hogy mondjam, de kösz, hogy kijöttél oda. Vagy érted, mit akarok - pillantott rám.
- Értem, persze. Végülis a gondolatolvasós pár vagyunk - mosolyogtam - És egyébként a legalapabb dolog volt nekem, ha már... biztos te is érted, mire gondolok.
- Asszem - mosolyodott el ő is, majd az arcomat megsimítva megcsókolt újra.

Mai nap - 5/5: azt hiszem, a mai napon először éreztem meg úgy igazán, hogy felnőttünk, mármint, nem feltétlen úgy, ahogy ez elsőként hangzik, mert az még messze van. Igazából csak azzal, hogy tényleg teljesen ketten, egy csendes temetőben, körülvéve csupa emlékkel, ahogy komolyan és halkan beszéltünk, de egyszerre mosolyogtattuk meg egymást, egyszerűen csak annyit éreztem, hogy felnőttünk, mi, ahogy ketten vagyunk, a kapcsolatunk. Nem ő nőtt fel, nem én nőttem fel, nem erről beszélek, hanem szimplán mi, együtt. Annyit hallottam már a "nagybetűs élet" dolgairól, arról, hogy mi fog rám várni nagy valószínűséggel a jövőben, ó, igen a jövő, amiben fogalmam sincs, mi hogy lesz, és mindez annyira távolinak tűnt eddig, így visszagondolva csak lézengtem egész idáig, gyakorlatilag céltalanul, de most először tényleg megéreztem, hogy miről van szó. Van valaki, egy biztos pont az életemben, akivel már annyi ideje támaszkodhatunk egymásra, annyi mindent átéltünk ketten, túlléptünk a rózsaszín-felhős korszakunkon, aztán túlléptünk az ezt követő bizonytalan-korszakunkon, sokszor összevesztünk, de mindig kibékültünk, és minden egyes béküléssel csak erősebbek lettünk együtt, egyre szétválaszthatatlanabbak, és most itt vagyunk, én pedig először éreztem meg igazából, hogy basszus, valami ilyesmiről beszélt nekem mindig mindenki, amit akkor meghallottam és nem is. Szóval van egy biztos pont az életemben, ez pedig hihetetlenül új értelmet ad az egésznek, vagy ahogy a jövőmet látom. Vagyis milyen jövőmet? Jövőnket. Igen. És ha már gondolat olvasás... azt hiszem, kettőnk közül nem csak én gondolom így. Hogy honnan tudom? Na jó, bevallom, csaltam a gondolatolvasásban, amikor a fentiek nagy részét elmondtam neki. Igazából ő értett egyet. :)