A Fehér Szoba [BEFEJEZETLEN]

1. Rész

A mi világunkban nincsen túlvilág, legalábbis senki sem hisz a létezésében. Már az ember születésekor a fejébe tuszkolják, hogy a halálod után megszűnsz, és minden vallást ellehetetlenítve erőltetik a saját látásmódjukat, amit ezzel a feljegyzéssel szeretnék megcáfolni.

A nevem Ethan, 18 éves vagyok, de ami a lényeg, hogy már egy ideje meghaltam, és kibaszott nagy veszélyben vagyok. Hadd meséljek...

Fegyveres bankrablás között lőtt le a rendőrség, ezután egy fura helyen ébredtem. Nem is tudom, mintha a semmi közepén lebegtünk volna. Valahol aa... semmiben..
Szépen lassan kezdtem visszanyerni a látásomat, s egy feketébe öltözött barna hajú fiatal lány nézett le rám.

-Te ki a rák vagy? - préseltem magamba összes valaha létezett udvariasságomat, de mivel a leány egy korosztály lehetett velem, talán nem vette magára.
Kinyújtotta kezét, amit megfogtam és felsegített, viszont választ nem kaptam, ugyanúgy fapofával nézett rám és sétáltunk a... semmiben. Megsértődött. Fasza..

Nemsokára elértünk egy székhez, majd intett hogy üljek le. Nem tudom ez az egész semmis történet melyik drogom hatása, de többet nem akarom fogyasztani.
Leültem a székre, majd amint helyet foglaltam, hirtelen elkapott valami. Megcsavart, feldobott, hagyott zuhanni még a talajon is túl, aztán földetértem, és kezdtem egyre inkább összezavarodni.

Mark lakásában voltam, aki kedvesen fogalmazva megkeserítette fiatalabb éveimet, és a szobájában aludt békésen. Pár másodpercig néztem az alvó Markot, közben minden valaha létező gyűlöletem kezdett lassan felszínre törni. A még mindig mellettem álló hölgy egy kést tartott felém, és annyit mondott:

-Szeretnéd? - gondolkodás nélkül elvettem a kést és Mark fölé hajoltam az ágyon.

Most azt akarja, hogy öljem meg? Hisz.. Egy pöcsfej és a helyemben ő is megtette volna.. Vagy nem? Mi van ha ez csak egy- Mindegy. Vessünk véget ennek itt és most. Ebből bajom nekem már úgyse lesz.

Elkezdtem ébresztgetni kedvesen, majd amikor kinyitotta résnyire a szemét és meglátott engem, valószínüleg egy kisebb infarktus következtében ledermedt én pedig őrült vigyorral néztem a szemébe.

-Cseszd meg, baromarc - suttogtam neki, majd továbbra is vigyorogva beleszúrtam az éles kést a gyomrába, mire fájdalmasan felordított.

Baszki! Most.. Meg akartam ölni Markot? Ez nem helye- már mindegy. Hezitáltam kicsit, majd mondván - leszarom - további döféseket ejtettem a gyomrában, majd a haldokló Mark szemébe néztem még utoljára, s a szívébe is belevágtam a súlyos kést. Megforgattam benne, majd kis várakozás után kihúztam a testéből az éles tárgyat, s az immáron holttest kezébe nyomtam.

Ezután odaléptem a végig fapofát vágó Angyalhoz(?), megfogtam a kezét, mire megint a borzalmas teleportálási módszerrel egy kis szobába kerültünk.

Az Angyal találkozásunk óta először mosolyt csalt az arcára, s elment, itthagyva engem a kis szobában amiben se szín, se hang, se tapintás nincs. A Fehér szobában...