Sasin (Befejezetlen)

KILENCEDIK FEJEZET

– Guk.

Jeongguk mozdulatlanul ült a Verem padlóján. Felhúzott térdein erdnyedten lógtak véres bütykű kezei, fejét pedig már órákkal ezelőtt vállai közé ejtette.

– Guk – szólt oda Jimin egy sokatmondó pillantás kíséretében a tizenhét éves Jeongguknak. A fiú homlokráncolással válaszolt rá.

– Mi van? Mi ez a "szívem mélyéről elítéllek" nézés?

Hasogatott a feje.

A harcos nem indult tovább, ahogy azt az örökös gondolta, így vissza kellett fognia a lendületét, ami elindította volna. Már nem sok kellett és odaértek, ahol végre túl eshetett az egészen. Persze, ő akart jönni, de akkor is.

– Aminek tűnik; a szívem mélyéről elítéllek. Hogy nézel ki, haver? Ugye nem gondoltad, hogy majd így flangálsz be a Verembe? Azonnal darabokra szednének.

Jeongguk szeme kikerekedett, ahogy lenézett magára. Egy normális, fehér ing volt rajta, állig begombolva, az egyik kedvenc szövetnadrágjával párosítva, aminek mindkét nadrágtartóját rendezetten a helyén hordta. Ahogy kellett, ahogy tanították. Egy hétköznapi viselet, semmi baj nem volt vele.

– Miért, mi a baj a kinézetemmel? – kérdezte, miközben visszafordult barátjához.

Jimin amolyan "Ezt most komolyan kérdezed? " képet vágott és közelebb lépett Jeonggukhoz. Megrángatta kissé gallérját, ami így borzasztóan fullasztóvá vált.

– Olyan vagy, mint valami zöldfülű Kis Tigris. Már azelőtt elárulod a tapasztalatlanságod, hogy megszólalnál. Ezt gombold ki de azonnal! – Jimin nem várta meg a másik reakcióját, kigombolt két gombot és szétnyitotta a gallérokat. – Ezt pedig magadra ne tedd mégegyszer, mert tuti, hogy falnak megyek! – Azzal lesöpörte Jeongguk vállairól a hózentrógert, ami így szabadon lengett a lábainál.

Az örökös biztos volt benne, hogy ezután tökéletesen úgy nézhetett ki, akár Jimin fiatalabb változata, eltekintve barátja gombos hosszú ujjújától. Értetlenül állt a másik előtt, aki újra végigmérte, majd félig-meddig elégedett ábrázattal kissé összekócolta a szőke haját.

Jeongguk ökle összeszorult az ujja hegye végén logó, tüskés bütykű boxer körül. Még mindig remegett.

– Hé!

– Ne rinyálj, csak segítek! Így már úgy festesz, mint aki legalább hallott arról, hogyan működik egy bunyolda. Egyet dolgot kell csak megjegyezned mindenképp: senkinek ne nézz a szemébe, csak ha bunyózni vagy fogadni akarsz vele. A többire meg majd úgyis rájössz útközben, hm? – mosolyodott el Jimin, mire Jeonggukot majd megütötte a guta.

– Legyen már elég! – suttogta elhaló, rekedt hangján. Senki sem foglalkozott vele, senki sem hallotta. Hiszen teljesen egyedül volt.

A feje viszont a legkevésbé sem hallgatott rá. Jimin arca újra és újra felbukkant összeszorított szemei előtt. Ahogy aznap – Jeongguk első napján a Veremben – összeszólalkozott valakivel és a végén csoportos verekedés alakult ki, de ő mégis ravaszul mosolygott barátjára. Ahogy később monoklival telve nevetett Jeonggukon, aki szintén bekapott egy pár taslit véletlenül. Ahogy észrevette, hogy a nagy részét szándékosan Jimin szenvedte el. Hát persze, hiszen már járt az Ormon kívül; akkor egyszer. Hogy lehetett akkora idióta, hogy elfelejtette? Együtt lógtak ki, aztán pedig meg is kapták a magukét maitta.

Újra megjelent előtte az arc, ami hitetlenül, mégis cinkosan vigyorgott felé, mikor a Verem látogatásának napján Chae először látta el az örököst, ő pedig alig bírta felemelni a pillantását rá.