Soha ne mondd, hogy soha ✔

9. rész

„Még mindig keresem, ki vagyok, de azt tudom, hogy ki nemvagyok."

Brendon Urie

𝘾𝙧𝙮𝙨𝙩𝙖𝙡

Basszus.

Nem hittem volna, hogy a bátyámnak megtetszik Nat, de hát ezek szerint mégis megtörtént, mert épp az előbb jöttem ki abból az étteremből, ahol a randijuk volt. Bizony, az övék. Ma találkoztak először, ami akár fura is lehetne, tekintve, hogy Nat már gimi első osztályától a barátnőm, és megannyiszor megfordult már nálunk, azonban Ben szinte alig van otthon. Ha haza is jön, csak késő este, mikor már mindenki alszik, és magam sem tudom, hogy, de ezek ketten ma, ahogy találkoztak, szerintem totálisan egymásba is estek.

Most, hogy így magam elé képzelem őket, nem is lennének olyan rossz páros. Ben mértéktartása és Nat bohósága tökéletesen kiegészíti egymást, ráadásul elég jól megtalálták a közös hangot is. Egész randi alatt egymást bámulták, és ha Ben nem hozza fel az egyik gáz kiskori sztorinkat Charlie-val, egész idő alatt tudomást sem vettek volna rólunk.

Apropó, mi. Azt, hogy nekem mégis mi a francért kellett eljönnöm, nem tudom. Én nem akartam semmi jónak az elrontója lenni, főleg nem egy bimbózó kapcsolatnak, ezért minden erőmet beleadva tiltakoztam ez ellen. Az is jó indok volt, hogy tanulnom kell délután, de az, hogy ma szakítottam Oliverrel, egyenesen tökéletes ok volt arra, hogy ne menjek el velük. Szarul voltam az után is, hogy nekem kellett szakítanom vele, fájtak a szavai, amiket és ahogyan használt, hogy úgy kivetkőzött magából, hogy mindent a fejemhez vágott. Tudom, hogy nem ő volt az az ember, aki hozzám illik, mert kibújt a szög a zsákból. Kár, hogy a kétszínűségére csak most jöttem rá, egy évvel a találkozásunk után.

Nat azonban most is hajthatatlan volt; még az sem érdekelte, hogy Charlie is ott lesz. Charlie pedig az utolsó ember, akivel kedvem volt ma beszélni, főleg azok után... azok után, hogy beleavatkozott a szakításomba, és a védelmébe vett Oliver előtt. Persze, tök kedves gesztus volt tőle, hogy meg akart védeni, de én is tudtam volna kezelni a helyzetet. Ezzel csak még jobban elszabadultak az indulatok, amire semmi szükség nem volt. Nem tudom, mi ütött belé, hogy ennyire kiált mellettem.

Annyi év után, pont ő...

Végül mégis elmentem gyertyatartónak a randijukra, egyedül azért, hogy Natet támogassam. Legszívesebben azonban otthon sírtam volna, vagy valami ehhez hasonló, nem pedig Charlie-t akartam bámulni. Míg a bátyám és a barátnőm nyugodtan cseverésztek, én igyekeztem nem nézni az előttem ülő személyre. Charlie közelsége nem várt érzéseket ébresztett bennem, mint a nyugtalanság, a tehetetlenség és a düh. Jó, az utóbbira mondjuk számítottam, viszont az első kettővel nem tudtam mit kezdeni. Az sem segített, hogy a beszélgetéseink alkalmával valamikor elég közel hajolt hozzám, amit nem mindig tudtam megfelelően lereagálni.

Valószínűleg csak én túlzom el a dolgokat, de komolyan úgy tűnt, mintha érdeklődne irántam és jóvá akarná tenni az elmúlt öt évet. Nattel még tegnap megbeszéltük, hogyha Charlie esedezni kezdene a bocsánatomért, akkor nemtörődöm stílusban kell fogadnom a közeledését, mintha hidegen hagyna. Nos, szerintem túl is teljesítettem magam ebben a tekintetben, mert Charlie szerintem komolyan elhitte, hogy leszarom őt. Pedig korántsem.

– Min jár az eszed? – kérdezte Nat, akivel egymás mellett haladva sétáltunk a járdán.

Vállat rántottam.

– Ezen az egész abszurd héten – vallottam be kendőzetlenül.

Nat elnevette magát, aztán kacéran felvonta a szemöldökét.