Egy ágyban az ellenséggel

𝓀𝒾𝓁𝑒𝓃𝒸𝑒𝒹𝒾𝓀

Jennifer

a múlt árnyékai

Már akkor tudtam, hogy ez a szünet bőven tovább fog tartani tíz percnél, amikor Willow ügynök pár háztömbbel odébb, egy lesötétített ablakú SUV-ba parancsolt. Rajtunk kívül még egy kopasz hústorony is ült bent, de ő végig maradt a volánnál, és egy szót sem szólt.

- Megtudhatnám végre, hogy miről van szó? Tudja, csak tíz percem van, aztán vissza kell mennem dolgozni. – fészkelődtem kényelmetlenül az ülésen. Már csak azért is feszélyezett, mert tudtam jól, hogy hazudtam, és ha valaki Navarroról érdeklődik, ráadásul tőlem, akkor ez csak azt jelenti, hogy kapcsolatba hoztak vele.

- Ha minden kérdésemre őszintén válaszol, akkor gyorsak leszünk, ígérem. – felelte. Pár tincsét a füle mögé tűrte, majd kinyitott egy mappát, amit az anyósülésről kerített elő. – Szóval magát elrabolták. Egész pontosan szeptember tizenhetedikén. Akkor azt állította a rendőrségen, hogy nem látta az elrablója arcát, igazam van?

- Igen, így volt. – nyeltem nagyot, habár sejtettem, hogy azért teszi fel ezeket a kérdéseket, mert egy szavamat sem hiszi. Ami azt illeti, én sem hittem volna saját magamnak. Az egyetemen már valamennyire belekóstolhattunk a pszichológiába is, így tudtam jól, hogy az emberi test önkéntelenül is reagál a hazugságokra. Mi pedig épp azt tanultuk, hogy miképp figyelhetünk fel ezekre a jelekre, egy esetleges kihallgatás során. Akkor nagyon is érdekesnek tartottam a témát, de így, hogy én voltam a kard másik felén, már kicsit sem volt poénos a történet.

- Tehát továbbra is tartja a vallomását, miszerint nem látott, és nem hallott semmit. Nem tudja megnevezni a támadóját.

- Igen. – feleltem. Most már belekeveredtem, ki kellett tartanom a vallomásom mellett. – De kérem, nem értem. Ezt már egy hónappal ezelőtt elmondtam, miért hallgatnak ki másodjára is? Ráadásul az FBI.

Willow ügynök köhintett párat, aztán türelmesen becsukta a kezében tartott mappát. Irigyeltem a nyugalmáért.

- Ugyan, okos lány maga Jennifer. Elmondjam, hogy én mit gondolok? Azt, hogy maga pontosan tudja, mi folyik itt, és vagy nyakig benne van, amit őszintén nem hiszek, vagy fél. – mondta, majd ezúttal egy tabletért nyúlt, és felém fordította. A képernyőn egy biztonsági kamera felvétele futott, és beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam mit látok. A felvételen én voltam látható, épp akkor, amikor Javier mellé térdelek, és elkövetem életem legnagyobb hibáját. Willow ügynök egészen addig a pontig nézette meg velem, amíg Ryan és a doktornő megérkezik, majd kiszállnak az autóból. Itt aztán a felvétel véget ért. – Még mindig azt állítja, hogy nem tud semmit? – tette fel aztán a nyilvánvalóan költői kérdést.

- Én csak... Én... - habogtam. Úgy éreztem, megnyikkanni sem vagyok képes. Lebuktam, nincs több kérdés. – Segítettem neki, mert megsérült. De azelőtt nem ismertem őt, esküszöm!

- Miért nem a rendőrséget hívta?

- Mert megkért, hogy a barátjának szóljak, én meg pánikba estem. Nem gondolkoztam tisztán. – makogtam idegesen. Valahogy meg kellett próbálnom a lehetetlent, mégpedig azt, hogy kidumáljam magam ebből az egész katyvaszból, amibe Javier Navarro belerángatott.

- Hol van most Navarro? – váltott hirtelen témát, és hangnemet is. A hangja megkeményedett, egy vicsorgó pitbull módjára kezdett el viselkedni.

- Nem tudom.

- Ó, dehogynem tudja. Én nem hiszek magának Jennifer. Tudom jól, hogy az elrablása hátterében is Navarro áll, mert nem logikus, ahogy azon a felvételen viselkedik. Láttam már tragédia esetén bepánikoló embereket, akik a hirtelen jött sokktól elfelejtik a segélyhívó telefonszámát, vagy leblokkolnak. De maga tudatosan elővette Navarro telefonját, és tudatosan felhívta a barátját. Ez nem pánik, ez parancsteljesítés. Szóval mondja el, hogy mivel félemlítette meg magát.