A biztos pont

52. Fejezet

Levi:

Eren már nagyon korán elment, így én is összekészülődtem. Annyira furcsa, hogy nem láthatom el én. Azt akartam, hogy itthon legyen én pedig hozom a pénzt a konyhára, de sokszor ő megy el hamarabb és később is jön. Nem tetszik ez nekem és mi lesz, ha suliba is fog járni? Jövő héten vizsgáznia kell és utána még jönnek az érettségik. Semmi ideje nem lesz rám, nem tudunk szinte beszélni sem. A telefonom kijelzőén, pont az emlegetett szamár neve jelent meg.

- Hol vagy? Már rég itthon kéne lenned. Minden oké?... - Kérdeztem pánikolva, de csak néhány szipogást kaptam válaszul.

- Nem nincs, értem tudnál jönni? - Na itt tört el minden bennem. Akkor nagyon nagy baj van, ha Eren ezt mondja.

- Mi történt? - Kérdeztem meg kétségbeesetten.

Nagyvonalakban elmesélte, hogy megpróbálták bántani és hogy most már biztonságban van. Viszont a címet nem tudta megmondani, így átadta valakinek a telefont.

- Jó estét! - Köszönt vidám hangon.

- Ahol most van Eren ott tényleg nem bánthatja senki? - Kérdeztem tőle elhaló hangon. Ezt váltja ki belőlem, ha Erent bántják?

- Igen...

- Ha bármi baja esik az valakinek nagyon fog fájni. - Kijelentésemre csak nevetett és folyton egyszavas válaszokat adott.

- Tudom...

- Nemsokára ott vagyok, köszönöm a segítséget. - Kicsit megnyugodtam, de nem értem miért. Ez az ember nem tűnik bunkónak se vadállatnak.

- Rendben...

Összevissza kapkodtam, néhány dolgot le is vertem, de sikerült elérnem a kocsiig. Bepattanva indultam el, hogy vissza szerezzem az én kincsem. Azt gondoltam, hogy nem lesz arany élete, ilyen külsővel, de rámászott egy pedofil állat.

Olyan gyorsan hajtottam, amilyen gyorsan csak lehetett, de még, így is húsz perc volt az út. A hely békésen nézett ki, de ontotta magából a sötétséget. Sokan elgondolkodnak rajta, hogy visszafordulnak egy ilyen helyen, de én nem tehetem.

- Jó estét! - Nyitott ajtót az idegen. De szememmel csak Erent kerestem.

Jó estét! - Köszöntem vissza, majd beléptem.

Eren a kanapén ült, teával a kezében és takaróba csavarva. Alig látszott ki saját gumójából, így észre sem vett. A szemei pirosak voltak a sírástól és a haja is kócos volt. Fájt, így látnom őt. Összetörve és elesetten, utoljára akkor volt ilyen, mikor elraboltam. Huhh, de fura ezt kimondani.

- Levi Ackerman... Mindent köszönök. - Nyújtottam a kezemet felé.

- Nakamura Atsushi, szívesen. - Rázott velem kezet, majd Erenhez léptem és szorosan átöleltem.

Érintésemre összerezzent, majd rám emelte tekintetét és nyakam köré fonta kacsóit.
Néhány percig csak öleltük egymást és halkan szipogott. Teljesen szétáztatta vállamat könnyeivel, majd csak arra lettem figyelmes, hogy elaludt.

Megköszöntem a fura idegennek, hogy segített, majd hazaindultunk. Kivittem az autóhoz, majd a hátsó ülésre fektettem és takarókba bugyoláltam remegő testét.

- Megjöttünk... - Suttogtam oda az aggodalmaskodó Hangenak, aki rögtön elénk szaladt és Eren arcát vizslatta.

- Ugye nincs semmi sérülése? - Tette föl idegesen a kérdést.

- Nincs, de azért örülnék, ha majd ránéznél. - Felvittem az emeletre és a pihe-puha ágyba fektettem.

Az arca még mindig piros volt, szemei duzzadtak és haja kócos. Görcsösen szorította a köré csavart takarót, még álmában is. Apró ujjai és kobakja lógott csak ki a rejtekhelyéből, mint egy hivatásos teknős.