A kamera másik oldalán

Tizenötödik fejezet 1. rész

Anya segít feltűzni hátul a két hullámos tincset. Egy csodaszép, kék szalaggal rögzíti, ami egy kis nyári hangulatot kölcsönöz a kinézetemnek. Bár már mindjárt vége a szeptembernek, az idő még mindig nyárias.
   Mosolyogva igazgatom az estélyi ruhámat a tükörben. A sötétkék, térdig érő ruha lélegzetelállító. Napokat kellett a boltokat járnom, míg szembe jött velem végre. Egyik ruha sem volt az igazi, míg szó szerint belé nem akadtam. A vállfa belekapaszkodott a ruhaujjamba, és húztam magammal szerencsétlen ruhát. Mintha kiválasztott volna engem, én pedig azonnal beleszerettem.
   A felső része csillogó strasszokból van kirakva, amik mind sötétkékek. A dekoltázsa mélyebb a kelleténél, de éppen csak annyit mutat, ami a józan ész határán belül van. Háta abszolút nincs a ruhának, ami miatt egy nagy kedvencem. Esélyem sincsen melltartót venni fel alá, mert az borzalmasan nézne ki, így hálás vagyok azért, hogy van szivacs a mell résznél. Két vékony pántja van a vállamnál, amik tarják a ruhát, és bár úgy néz ki könnyen elszakadhatnak, az eladónő biztosított arról, hogy semmi kellemetlen meglepetés nem fog érni. A szoknya nem simul a testemhez szerencsére, hanem szép hullámokban omlik a lábamra. Matt sötétékék az egész szoknya, hátul viszont - ahol már fedi a hátam alját a ruha - egy masni díszíti.
   Egy elegáns magassarkút választottam hozzá. Ugyan olyan sötétkék, de van egy ezüst rész, amely végigfut a bokámon, így biztosan nem hagyom el a cipőt. A körmeimen nincs semmi, mint ahogy eddig sem volt, a sminkem visszafogott, egy kis ezüstös csillogás látszik csak. A hajam természetesnek tűnő hullámokban omlik a hátamra és a vállamra, amit nehéz volt anyának megcsinálnia. Két tincset összefogtunk hátul, ahogy pedig megcsavartuk beletűztünk néhány ékköves csatot. Van egy kis válltáskám is, amely a ruhához passzol, és kényelmesen belefér a telefonom, meg néhány zsebkendő.
   Mindig anya segített elkészülni, sosem mentem szakemberekhez. Mégis néha ez a családi készülődés volt az, ami belökött engem az év végén összesített legjobb vörös szőnyeges megjelenésekhez. Nem mintha nagyon érdekelne, de büszke voltam anyára. Stylist lévén igen jó érzéke volt mindig is az öltöztetésemhez, a hajam megcsinálásába, pedig beletanult.
   Hihetetlen, hogy máris itt a premier napja. Olyan gyorsan elrepült az idő. Bár az idő ment, a cirkusz még továbbra is állt. Napok után megelégeltem, hogy én voltam beállítva a gyűlölködők elé. Úgy döntöttem, hogy elmesélem egy esti showban az én történetem is, kertelés nélkül. Onnantól kezdve rábíztam a döntést az emberekre, hogy kinek hisznek. Minden történetnek kettő oldala van. Én hallgattam, és tűrtem, de most már betelt a pohár. Nem érdekel mások véleménye, csupán a szüleim, a barátaim, és saját magam érdekében beszéltem. A stúdió őrjöngött, de már nem tehettek semmit, mert legnagyobb meglepetésemre eléggé sokan támogattak. Az én történetem, ha úgy vesszük jóval hihetőbb, mint a stúdió sántító sztorija. Az emberek megoszlottak, és a legújabb ribanc Helena lett. Még most is igyekeznek fenntartani a látszatot, még most is együtt van Daviddel, de az álarc kezd lehullni. Hollywood aranybevonata már nem védi őket többé, és ha így folytatják, a film megy a süllyesztőbe az első vetítés után, ha kiderül a stúdió mit művelt.
   Sosem tennék tönkre egy produkciót, ami rengeteg embernek adott munkát. Nem vagyok ennyire aljas. Éppen ezért, ha választóúthoz érkeznék, ha döntenem kellene, hogy hallgatok-e a stúdió ügyeiről, nem szólnék. Nem szólnék, mert sokkal többről van itt szó, mint én és David. Emberek munkájával, életével játszadoznék. Azt pedig nem tenném.
   Örülök nekik. Tényleg. Mindketten átvágtak, hát megérdemlik egymást. Még ha David tényleg nem is tudott semmiről, mert hiszek neki, akkor is hittem neki, de már túl sok volt. Még akkor sem volt hajlandó kiállni értünk. Inkább hazudott később egy interjúban, mint szembe szállt volna a stúdióval miattam. Megint cserben hagyott, pedig pontosan tudta, hogy ha igenis kiállt volna értem akkor most én mennék mellette a vörösszőnyegen. Akkor talán újra elhittem volna neki, hogy tényleg szerelmes belém, és tényleg kar engem.
   - Gyönyörű vagy, és ő bolond, ha ezt nem veszi észre – mondja anya megszorítva a vállamat. Félmosolyra húzom a számat. Mióta a szettben veszekedtünk nem mosolyodtam el. Nem mosolyogtam szívből. A legtöbb, ami tőlem telt az egy ilyen félmosoly volt.
   - Köszönöm, de már nem érdekel – megfordulok, és a vállamra akasztom a táskám. Lassan el kell indulnom. Bár a stúdió nem szívesen lát a premieren, annyi támogatóm lett, hogy félnek bármit is lépni. Márpedig én akkor is rálépek arra a vörös szőnyegre, mert jogom van hozzá, és mert megdolgoztam az engem illető helyért ott!
   Az interjúm, ami a nők elnyomásáról szól, meghódította a világot. Számtalan mozgalom arca lettem a többi nő társammal együtt. Számtalan nőnek adtam reményt én is, és számtalan férfi szemléletét változtattam meg. Közel sem értük el a célt, hogy teljesen megszünjön a nemi megkülönböztetés, de haladunk. Nagyon jól haladunk, és nagyon büszke vagyok minden nő társamra. Ezért sem hagyom, hogy egy férfi mondja meg hol a helyem, mikor én igenis keményen dolgoztam azért, hogy ott álljak a többiekkel együtt. Ha nő lenne az igazgató, akkor is ezt mondanám.
   - Ne hazudj magadnak kicsim. Már régen megbocsátottál neki, csak magadhoz vagy túlságosan szigorú – megsimítja az arcomat, és melegen elmosolyodik. Szeméből csak úgy árad a büszkeség, mint mindig, ha egy film premierjére megyek, amelynek én voltam az operatőre. Bár pont ettől akart megóvni, ezért nem akarta, hogy megismerjem az aranymáz alatt lévő mocskos világot, most mégis azt kell látnia, hogy az egyetlen lánya belekerült az ördögi körbe.
   - Összetörte a szívem – felelem csendesen. Senkinek, de senkinek nem beszéltem a történtekről kivéve Ebonynak. Senki nem tudja mit éreztem, min mentem át újra. Örülök, hogy nem merültem el az önsajnálatban, de így csak még szívesebben kiáltanám ki a világnak a fájdalmam.
   - Mindketten hibáztatok, és nem csak te szenvedsz édesem. Láttam az interjúját, láttam a képeket. Nem boldog. Nem boldog, mert nem vagy mellette – próbál megvigasztalni.
   - Hogy lehetnénk ezek után együtt anya? – kérdezem tőle elkeseredetten. Talán ez az első érzés, amit a cikk elolvasása óta érzek. Most újult erővel tör rám minden. A fájdalom, a veszteség érzése, az üresség, a sírhatnék. Mintha átszakadt volna egy gát, amit nagy üggyel és bajjal igyekeztem befoltozni. Kapkodni kezdem a levegőt, minden hirtelen szakad rám. Úgy érzem menten elájulok, de mikor anya aggódva nyúlna felém, megrázom a fejem, hogy jól vagyok.
   Nem vagyok jól, kicsit sem.
   - A tündérmesékben három a bűvös szám, ezt ne feledd! – mondja, majd ott hagy a szobában a gondolataimmal.
   Miután apa kicsodálta magát a gyönyörű kislányában, ahogy mondta végre útnak indulhattam. Van bennem némi izgalom és félelem is, hiába vagyok már rutinos a premierekben.
   Megunhatatlan, ahogy az autó begurul a vörös szőnyeg elé. Hallom az emberek sikoltozását, a fotósok fényképezőjének kattogását. A vakuk azonnal a kocsi felé fordulnak, de még így is látom, ahogy éppen Davidet és Helenát fotózták eddig. Fájdalmasan összeszorul a szívem, mert ahogy ott állnak egymást ölelve olyan tökéletesnek tűnnek. Helena egy igazi szépség, még ha belül egy ravasz kígyó is. David pedig még mindig szívdöglesztő, hiába tagadnám, csak magamnak hazudnék vele. Egyszerűen úgy érzem nekem kellene ott állnom vele, de mégsem. Fogalmam sincs mit tegyek így, hogy újra feltörtek bennem az elnyomott érzések.
   Nagy levegőt veszek, majd mikor a sofőr kinyitja az ajtót, a kezét megfogva kiszállok. Szépen, nőiesen, hogy a fehérneműm, még véletlenül se látszódjon ki. Ösztönös mozdulattal takarnám el a szemem az éles fényektől, de nem teszem, hadd készítsenek rólam kedvükre fotót. Nincs mit titkolnom, nincs mit szégyellenem.
   A kocsi elhajt, amint megteszem az első lépést a puha szőnyegen. Magabiztosan, felszegett állal lépdelek előre. Egyáltalán nem bánom, hogy nincs kísérőm. Mindig a bátyám volt, de mióta ő elment nincsen, amit nem is sajnálok. Így egy kicsit úgy érzem mintha még mindig velem lenne.
   David felém fordul, észre véve, hogy a fotósok már nem velük foglalkoznak. Amint megpillant, a tekintete olyanná változik, mint a buli éjszakáján, mikor minden tönkrement. Eltátja a száját, szemével végig méri az egész testem. Elégedett félmosolyra húzom a számat.
   Mivel egyből a fotósfalhoz terelnek, az elégtételben fürdőzve, magabiztosan fordulok szembe a hatalmas lencsékkel, melyek mintha fürkésző tekintetek lennének. Egy perc alatt darabokra szaggathatnának, ha akarnának, és akarják is Olyan, mintha belelátnának a lelkem legmélyebb részébe. A kamera ezen oldala sokkal rosszabb, mint amin én vagyok.
   Csípőre teszem a kezem, felszegem a fejem, és pózolok a kameráknak. Csak úgy röpködnek felém a kérések, hogy merre fordítsam a fejem, hogyan álljak, melyik irányba menjek egy kicsit odébb. Jól esik, hogy David rajtam felejtette a tekintetét, hiszen ahogy lassan haladok előre, mindjárt elérem őt. Ahogy jobbra fordulok, hogy a ruha kivágása is látszódjon, összeakad a tekintetünk.