Egy ágyban az ellenséggel

𝓉𝒾𝓏𝑒𝓃𝓀𝑒𝓉𝓉𝑒𝒹𝒾𝓀

Jennifer

otthon, rémes otthon

Nem gondoltam volna, hogy valaha az életben visszamegyek abba a hatalmas luxusvillába, aminek a szépsége szinte magával ragadott már először is, de most, hogy itt álltam előtte egy nagy adag félelemmel a szívemben, kezdett valósággá válni az egész. Kétségek ezrei öntöttek el abban a pillanatban, ahogy pár ruhámat összepakoltam a szekrényemből, majd beraktam a kocsi csomagtartójába. Az ötlet a fejemben még ezerszer jobbnak hangzott, mint maga a megvalósítás. Nem tudtam, vagyok-e egyáltalán lelkileg olyan erős, hogy ezt véghez vigyem, és ne bukjak le a második napon. De úgy éreztem, most vagy soha.

- Hát, itt lennénk. – Ryan mellém lépett, és letette az ajtóban a bőröndömet. Most először szólalt meg azóta, hogy eljöttünk a jótékonysági estről. Nem volt egy feleslegesen fecsegő típus az biztos, ellenben Isabellával, akinek be sem állt a szája. Időközben szerencsére Ryan rászólt, így emlékeztetve engem a nevére.

- Csodás. – sóhajtottam, és beljebb sétáltam, egyenesen a nappaliba, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a városra, csak úgy, mint az emeletről. Ha nem lettem volna tudatában, hogy ez kinek a háza, akkor szívesen költöztem volna be akár örökre is. Így azonban egy kicsit sem élveztem az ittlétet.

- Jennifer! Úristen, hát visszajöttél! – a nevem említésére megfordultam, és még időben sikerült reagálnom, ugyanis szőke fürtök repkedtek mindenfele, aztán Luna úgy vetette magát a nyakamba, hogy nem sokon múlt, hogy hanyatt nem estünk. Váratlanul ért a hirtelen szeretetbombája, és nem is igazán tudtam, hogy kezelni. Nem volt az a típus, aki vadidegeneket ölelget, pláne ha az a vadidegen egy Navarro. – Említette Isabella, hogy elmegy érted, de nem gondoltam volna, hogy visszajössz azok után ami... Tudod. Ami történt. – bontakozott ki az ölelésemből, miközben végig engem mustrált. Méregzöld top, és egy fekete testhezálló nadrág volt rajta, ami csodálatos összhangban volt a bronzbarna bőrével, és a szőke hajával. Sosem értettem, hogy bizonyos embereknek hogy sikerült tökéletes géneket örökölni, miközben mások csak átlagos kinézettel rendelkeznek. Nos, igen. Az utóbbi kategóriába tartoztam én is.

- Mondd csak ki nyugodtan. Elment az eszem. – pillantottam rá.

- Akkor ment volna el, ha nem jössz ide. – karolt át, és az emelet irányába kormányzott. A lábaim nem igazán akartak engedelmeskedni, mert nem tudtam hova megyünk, de végül rávettem magam. Ennél rosszabb már úgy sem lehet. – Barnes veszélyes, de itt biztonságban vagy. A bátyám meg tud téged védeni.

- Hova megyünk? – kérdeztem úgy a lépcsősor közepén, majd hátrapillantottam. Ryan eltűnt az ajtóból, csak a bőröndöm árválkodott ott, ahol letette. Isabella pedig be sem jött velünk a házba, mert hívást kapott, és úgy döntött, hogy elvonul inkább, messzebb tőlem.

- Megmutatom a szobádat. A ház egy távolabbi pontjában van, így biztosan senki nem fog téged zavarni, aztán ha úgy érzed, hogy berendezkedtél akkor megmutatom a konyhát, a fürdőt meg ezeket. – csacsogta, mialatt végigvezetett az emeleti folyosón, csak most a másik irányba fordultunk, mint amerre Isabella kísért Javier irodája felé. A folyosó egy hatalmas ablakban ért véget, az ablak mellett balra pedig még volt néhány lépcsőfok felfele, onnan nyílt egy fehér ajtó, pont ugyanolyan, mint a többi. Luna felszaladt a lépcsőn, aztán kitárta nekem az ajtót. – Parancsolj. Remélem, tetszik.

Ó. Te. Jóságos. Ég. 

Az nem volt kifejezés, mennyire tetszett.

Az ablakok itt is faltól falig értek, és amerre a szem ellátott, minden fehér és arany színben pompázott. Összesen nem volt annyi ruhám, amennyi a nagy beépített szekrény egyetlen polcát betöltötte volna, a bevetett ágy pedig épphogy meg nem vakított a fehérségével. Tipikusan olyan szoba volt, ahova nem lép az ember cipőben, de még zokniban sem, ha nem akarja összekoszolni a hófehér szőnyeget.