Már megint itt vagyok. A kórház ismerős szaga megcsapja az orrom és fintorognom kell tőle. Utálok itt lenni, pedig gyakori látogató vagyok. Most is éppen a húgom, Uraraka egy újabb rohama miatt kellett bejönnünk. Uraraka epilepsziával küzd, sajnos egyre nehezebben, és folyamatosan romlik az állapota. A kórház szinte minden dolgozója ismer már minket, ha csak látásból is.
-Erre gyertek!- szól az egyik doktornő és azonnal felé vesszük az irányt a szüleimmel, apám kezében az üveges szemmel bámuló húgommal.
Bevitték a kórterembe, de nekem és anyának kint kellett maradnom, mert csak egy valaki lehet ilyenkor bent vele.
-Sétálok egyet- szólok anyának, aki csak bólint és tovább tördeli a kezét idegességében. A szokásos túrámat tervezem megtenni a parkban, hogy lenyugtassam magam.
Kiérve a friss tavaszi levegőre, úgy érzem újra kapok levegőt a kórház fullasztó szaga után. Elindulok a szokásos útvonalamon és közben gyönyörködöm a növényekben, madarakban. Ha ideges vagyok mindig a természet számomra a gyógyír. Nagyjából negyed óra séta után elérek a szokásos padomhoz ahová le szoktam ülni, de most hirtelen megtorpanok. Valaki elfoglalta a helyem!? Össze húzott szemekkel közelítem meg, de amíg nem érek közvetlen elé, észre sem vesz.
-Ki vagy te és mit csinálsz itt?- nem is próbálok kedves lenni, az nem az én terepem. Amikor felnéz rám, látom, hogy megdöbbentette a hevességem, de amikor a szemembe néz, elmosolyodik, amin viszont én lepődök meg.
-Kirishima a nevem és ez az első napom a kórházban, ezért gondoltam körbe járom a helyet, és ez a pad tökéletes helyen van a szemlélődésre.
-Igen, tudom én is, azért ez az én helyem!- vágom hozzá.
-Ó, bocsánat, nem tudtam. Ülj le mellém nyugodtan- mondja továbbra is mosolyogva. Ez mindig mosolyog?
-Egyedül szeretnék itt ülni- morgom az orrom alatt, de nem hallotta meg, ezért egy fájdalmas sóhaj kíséretében helyet foglalok mellette. Percekig ülünk csendben egymás mellett, számomra pedig egyre kínosabbá válik a helyzet. Már éppen eldöntöm, hogy akkor majd elmegyek én ha már ő nem hajlandó erre, amikor megtöri a csendet.
-Na és téged hogy hívnak?
-Miért érdekel?
-Csak szeretném tudni, kivel üldögélek ilyen meghitt csendben-visszakozik azonnal.
-Ez egyáltalán nem meghitt, inkább kínos. És nekem úgyis mennem kell- pattanok fel hirtelen és meg sem várva a válaszát elsietek mellőle. Ez a fiú nagyon közvetlen volt, de főleg idegesítő. Nem elég, hogy a helyemen ült, nem ment el amikor megtudta, hogy az az én helyem, ráadásul még folyamatosan mosolygott is. Hogy nem fáradnak el az arcizmai? Mégis, volt valami érdekes abban a fiúban, de nem tudnám megmondani, hogy mi. Mit is mondott mi a neve? Kiribaku?
-Bakugou, hát itt vagy?- szól az anyám amint visszaérek az emeletre, ahol a húgomat vizsgálják.
-Nem, csak az ikertestvérem- forgatom a szemem, amit már a családom megszokott, ezért könnyedén képesek ignorálni.
-Ma is mész pszichológushoz, igaz? Ha menned kell menj nyugodtan, mi megvárjuk apáddal Urarakát.
-Még mindig nem értem miért kell oda járnom. Teljesen időpocsékolás és nem segít természetesen semmit. De persze, már megyek is- akadok ki, mint mindenen, de azért elindulok kifelé a kórházból. Tényleg nem szeretek oda járni, így előfordult már, hogy nem mentem el, csak lézengtem addig a városban. Éppen azon gondolkoztam, hogy nincs-e túl korán egy újabb ilyen alkalomhoz, ha legutóbb három hete hagytam ki, amikor valaki kiabálni kezdett a folyósón.
YOU ARE READING
Örökké melletted/Kiribaku Oneshot
Short StoryA mindig zárkózott Bakugou és a mindig vidám Krishima rövid története. Sokszor a mosoly mögött azonban borzalmas kínokat él át az ember. Ezért kell valaki, aki fényt hoz ebbe a sötétségbe.