Kurai kage [Shinsoukoku]

1.

Egymagamban ültem egy sötét szobában gondolataimba merülve. Arcom érzelemmentességet sugallt még ígyis ha magam voltam, nem volt soha erősségem az önkifejezés és az érzelmesség.

Mára nem akadt munkám a Maffiában így szabadnapot osztott ki a főnök számomra amit nem fogadtam túlzott lelkesedéssel. Egyedül voltam cikázó gondolataimmal. Sosem szívleltem a szabadidőt, mikor magamra hagynak saját elmémmel. Munkába menekültem mióta az eszemet tudom.

Hirtelen csak felkeltem és elindultam az ajtó felé, idejét látom kezdeni valami hasznosat vagy legalábbis ne csak marni magam a végtelen feketeségben.

Kiléptem a vakító fénybe ahol először megvártam míg szemem hozzászokik a világossághoz. Majd egy választott irányba elindultam. Csak akad valami mivel lefoglalhatom magam.

Egy ideje baktattam kifejezéstelen tekintettel, mely valószínűleg egypár kölyköt meg is rémisztett. Nem érdekel, sose kedveltem a gyerekeket.

Egy kávézóhoz vezetett az utam habár a kávé nem tartozik legkedvencebb dolgaim közé betértem hátha akad más mit szívesebben elfogyaszthatok.

Beálltam a sorba majd vártam, előttem egy nálam max 1-2 centivel alacsonyabb ezüstös hajú ember állt. Talán ha megölném előbb kerülne rám a sor? Nem akarok jelenetet, most az egyszer türelmes leszek, hálás lehet itt előttem ez a fiú, jó kedvemben vagyok.

Kikérte a forrócsokiját majd mikor megkapta keze közé fogta a bögrét és megfordult. Arcát gyermeki mosoly keretezte. Lilás-sárgás szeme boldogan csillogótt. Szent ég, hogy lehet valaki ennyire vidám, hányinger is elkapott.

Én jöttem végre valahára. Kis töprengést követően egy jegesteára esett a választásom, ez jó lesz. Megfordultam és kezdtem jobban megfontolni ezt ma nem ölök meg senkit dolgot, teli volt tömve az egész kávézó, egyetlen hely maradt olyan ahol csak egy személy tartózkodott.

Ver az élet úgy hiszem. A bárgyú képű fiú virított ott. Mély levegőt vettem és magamra öltöttem a sötét aura erejét, csak, hogy véletlenül se akarjon megszólítani.

Odasétáltam és egy szó nélkül leültem szembe vele. Rám emelte a tekintetét és a fenyegető tekintetem figyelmen kívül hagyva rám mosolygott, érdekes alak, de mintha csak érezte volna nem szólt hozzám így szerencsére csendben tudtuk fogyasztani a kikért italokat.

Mikor befejeztem a tevékenységem felálltam a fiúval mit se foglalkozva. Kijárathoz mentem és elhagyta a helyet. A nap további részét céltalan barangolással ütöttem el noha az embereket legkisebb mértékben se kedvelem jól esett kimozdulni.

Végül úgy határoztam elindulok haza. Mikor végre megérkeztem éjjel 11 lehetett, jól elvoltam az is biztos nyár okán viszont nagyon kellemes idő volt kint még mindig ezért se vettem észre, hogy eddig kimaradtam.

Nem volt sok erőm aznap már így csak lezuhanyoztam és indultam volna álomra hajtani a fejem mikor gyomrom enyhén jelezni próbálta, ma egy falatot sem ettem. 2 morgás között kisiettem a konyhába valami ehető után nézni, nem látszik rajtam ugyan de igazán otthon vagyok a főzésben sütésben amit előszeretettel rejtek el mások tudta elől, nem kell mindent tudniuk rólam, inkább semmit nem kéne amihez elég jól tartom magam úgyhiszem.

Ha mást nem is annyit tudnak rólam nem vagyok az a beszédes érzelmes fajta és ez épp elég, 𝐍𝐢𝐧𝐜𝐬 𝐬𝐳ü𝐤𝐬é𝐠𝐞𝐦 𝐞𝐦𝐛𝐞𝐫𝐢 𝐨𝐬𝐭𝐨𝐛𝐚𝐬á𝐠𝐨𝐤𝐫𝐚, 𝐭á𝐫𝐬𝐫𝐚/𝐛𝐚𝐫á𝐭𝐫𝐚/𝐬𝐳𝐞𝐫𝐞𝐥𝐞𝐦𝐫𝐞, 𝐢𝐝ő𝐩𝐚𝐳𝐚𝐫𝐥á𝐬.

Ha az ember megnyílik az egyet jelent gyengeségeinek felfedésével, kötödni kezd más személyekhez ami egészen biztosan sose célravezető.

Mindenki magára marad egyszer, hisz erre van kárhoztatva a világ minden lakója. Magány...Bizonytalanság...Megtörtség.

Nem engedem közel magamhoz ezeket, noha elkerülhetetlen, szüntelen küzdök ellene.

Van célja a létnek? Talán ahogy eddig gondoltam ha legyőzhetetlen leszek végre érdemes leszek az életre? Lehetek érdemes valaha azzal, hogy életeket oltok ki vagy netán teszek tönkre. Jó emberek szövege tudom, de a jókat és a rosszakat véleményem szerint 1 dolog különbözteti meg. Míg ők hangosan kimondják olykor ezeket a bűnbánó vagy töprengő szavakat alkalomadtán, addig mi magunkba folytva örlődünk ezek alatt a
a gondolatok alatt.

Egész életemben ezt csináltam, nem lennék képes változtatni ebben biztos vagyok, erre születtem talán, a kiméletlen végrehajtó szerepe lemoshatatlan úgy gondolom, változni talán egy másik életben tiszta lappal lennék képes.

Nem is vettem észre de már percek óta egyhelyben állva csak elmélkedtem és az idő meglehetősen későre járt szóval csak mentem tovább be a konyhába.

Valami gyors kell tehát pár szelet pirítós megtette jelenleg, úgy se bírtam volna többet enni. Mikor elfogyasztottam végre bementem a szobámba letelepedtem az ágyra és hamarosan el is nyomott az álom. Szerencsére holnap csak délre megyek a maffiába tehát most megengedtem magamnak egy ilyen késői lefekvést.

Másnap mikor felkeltem egy erős szúrást éreztem a halántékom táján. Ránéztem az órára ami reggel 6-ot mutatott, visszaaludni a kínzó érzés okán nem bírtam szóval úgy határoztam inkább kiszellőztetem a fejem hátha enyhül a fájdalom.

Magamra öltöttem szokásos sötét ruháim és kabátom aztán kiléptem az ajtón. Kissé csillapodott a kínzás tehát fellélegezhettem.

Kikötő felé sétáltam mert úgy gondoltam ott még nem lehet annyi idegesítő ember akitől amúgy is migrént kapnék.

Odaérkeztem majd megfigyeltem a tájat, a nap sugarai a vízen csillogtak mely elég szép látványt adott, kár, hogy engem nem hatnak meg az efféle  dolgok. Mégis leültem a legközelebbi padra és komor tekintetem a messziségbe vezettem gondolataimba veszve.

2 órán keresztül ezt csináltam csak amikor úgy határoztam ideje hazamenni. Felálltam léptem pár lépést ám ekkor még a reggelinél is kíméletlenebb fejfájás kezdett szüntelenül kínozni. Torkom kapart, megszédültem és elkezdtem csillapíthatatlanul köhögni, percek múltán se javult és már karmazsin folyadék volt látható vékony kezemen.

Elhomályosult a látásom és testem csak mint egy darab fa dőlt volna a betonra, ám ezelőtt még éreztem két kezet a derekamon mely megtart és megment a csapódástól, nincs időm felmérni ki volt az, magával ragadott a sötétség...