Mindennapok

Első

Torna óra

Felállunk torna sorba és jöhet a bemelegítés. Pár kör futás a teremben, aztán a tipikus bemelegítőgyakorlat

Ha mindez lejárt a tanár megkérdi kosár vagy röpi? Nagy ellenségem a röpi ezért persze én nem szavazok rá, ahogy a lány osztálytársaim sem támogatják a dolgot. De persze, mert fiú-tag töbség van, leszavaznak minket és felkerül a pályafelező háló. Felosztanak minket 3 csapatra. Engem persze az utolsók között választanak ki, mert sejtik, ehez nekem semmi kedvem. De akkor is..... Ismered az érzést? Ha nem akkor gratulálok sportos alkat vagy. Ha igen? Akkor is gratulálok, mert másban vagy jó. Én nem vagyok nem sportos, de a hasonló játékok nem a kedvenceim.

Megbeszélik ki hol ál, én viszont aki nem is érti ezt a sportot, csak csendben szótfogad és oda megy ahová küldik. Fellál a 3 csapatból egy-egy a két oldalra és felrepül a labda.
Magamban gondolom, jó lesz ez, megoldon, mert azért van izmon. De eszembejut az érzés, ahogy a kemény labda csattan a csupasz bőrömön, és a sajgás ami marad utána. Legyintek eggyet, hogy nembaj az, majd ütöm a másik technikával. Csak, ahogy halad a játék a mozgásom, reakcióm nem elég, hogy segítsek a csapatnak, kapok is érte pár dühös tekintetet.
Egszer csak érzem, hogy kapkodok a levegő után, a térdeim reszketnek mint a kocsonya és a szívem majd kiugrik, de nem a szerelemtől.
Mondogatom magamnak: Nyugi van ez csak egy sport, mindenki élvezi. Te miért nem? Koncentrály a labdára mert tudom, hogy ügyes vagy.
Egy darabig csak a labdát követem, hogy ha közelembe kerül elüssem. Aztan megint jön a szívdobogás, kézremegés. Ha megkérded miért, csak egy okot tudnék mondani. Talán annyira görcsösen nem akartam ezt játszani, hogy már pánikomban kimenekülhetnékem volt.
De maradok, erős vagyok, még szerválok is egyet, persze nem épp a legszebbet. Át sem repül a hálón rendesen. Valaki "kedveset" kommentál, én meg aki épp azt sem tudja mit csinál, ránéz úgy, hogy végre komolyan vegyenek és nem túl hangosan de erélyesen megkérem, nekem ezt ne.
Megyünk tovább, lejár a meccs. De mivel 3 csapat van még eggyel játszanunk kell. Ekkor már tényleg el fog a menekülési vágy, de emiatt is szorongok, nem akarok gyengének tűnni, ezért inkáb nem megyek sehová, csak maradok és bíztatom magam, hogy erős vagyok. És el is hiszem, hogy az vagyok de ez a helyzet kifogott rajtam. Egész testemben remegek a szívem olyan sebbeségel ver, hogy már semmit nem értek. A terem fényei nem hibásak, mégis úgy érzékelem mintha villognának. Mély levegő és a folyamatos ujjrázás segít lenyugodi, de tudom, telyesen elmúlni csak akkor fog a szinte pánikroham szerű élmény, ha elhagyom a termet. A második meccs még nem ért veget, de a tanár közli, mehetünk átöltözni. Persze itt már kioldódik a gyökér a talpamból és a lányöltöző mosdójáig futok. Okot nem tudok, de elkezdek sírni. Miután már a többiek is beértek hallom, hogy kis idő múlva már keresnek. Egyikük válaszol: sír. Pedig azt hittem nem vagyok hangos.

Miútan ezt megálapitották reméltem valaki utánam jön megkérdezni, hogy vagyok? De nem jöttek, lehet azt értették abból, hogy elsiettem, hogy egyedül akarok lenni. És így is volt, félig.
Tudod, amikor egyedűl akarsz lenni, de azért szeretnéd, hogy valaki utánad jöjjön és érdeklődjön, még ha nem is mondasz semmit. Megszoktam már ezt, sokszor menekültem mosdóba sírni és sokszor talán észre sem vették nem hogy keressenek. Vagy csak nem érdekelt senkit. Azért én még reménykedem, hátha egyszer lesz ilyen barátom, vagy együttérző embertársam a közelemben.
Gondolkodtam egy ideig, tegyek úgy mintha csak nagyon kellet wécéznem? Aztán vegül minden mindegy alapon feláltam és kimentem. Kérdezték, hogy mi a helyzet. Én őszintén elmondtam az ott lévő sok embernek, hogy pánikoltam. A nagyja ezen, egy kettő túl lett, legyintet és felöltözve elment. Én viszont nem tudtam csak így kilépni az élményből.

Helytelen írásert bocsi <3