Főcímlapon

44

Amikor a gyerekekkel vagyok Nagyinál, mintha minden, amin aggódok, vagy amitől félek, egy pillanatra megszűnne létezni és csak az apró buksikat látom. Gyerekfejeket, amikbe már valahogy bejutott a világ zaja. A sok ártalom és magány. Minden gyereket felnőttek hoztak be. Nem a szüleik. Sosem tudjuk kik a szüleik. Csak otthagyják őket valahol, a városiak pedig megtalálják őket.
Aztán felnőnek. A város ingyenes taníttatást biztosít nekik, egészen az érettségiig, majd támogatást igényelhetnek az egyetemhez. Sokan viszont nem kérnek. Érettségivel elmennek dolgozni valahová, végül pedig mikor elég pénz összegyűlik, itthagyják a várost, könnyes búcsút vesznek Nagyitól...és újrakezdik. 

Mennyiben különbözöm tőlük én? Otthagytam Amerikát, az álmaimat, amint felnőtt lettem. Elköltöztem egy szinte teljesen idegen országba, ahol szökött rabként kellett töltenem az időmet. Barátokat szereztem, lassan egy diplomát, na meg egy új álmot. Mégsem kezdtem igazán újra. Az apám szelleme mindig ott van mellettem: az újságban, anya szemében... Ervinben. 
A csütörtöki foglalkozás végén felálltam és elköszönve a gyerekektől kiléptem az ajtón. Elszomorodva lépkedtem az utcán egészen céltalanul. Mindennek ellenére mégis kilyukadtam valahol. A ház, ami előtt álltam, ismerős volt. Ráadásul ott volt bent a csizmám. 
Erikék háza előtt kötöttem ki, amit csak az utcai lámpa fénye világított meg. A család nélkül üresnek tűnt. Az autó, amiben utoljára láttam őket, nem állt a felhajtón. Az általában szétszórtan heverő kerti szerszámok már nem voltak a megszokott helyükön. Biztos bevitték őket a garázsba.  Az emeleti ablakban pedig nem égett a meleg fény.
Két napja Erik felhívott. Én kiszorítottam a szusszt is az egyik párnámból. Nem néztem volna ki belőle, hogy telefonon próbálja elintézni a dolgot kettőnk közt, de végül is nem tette meg. Ervin szerint talán januárban hazajönnek és együtt kezdhetjük el az újévet, viszont...nem biztos, hogy én akarnám ezt.
Ha mást nem is, de azt megtanultam az apámtól, hogy arra, aki az üzletet előrébb helyezi a szeretteinél, az nem lehet megbízható. Az ilyen ügyekben nem. 

Nem akarok még valakit az életembe, aki cserben hagyhat.

*****

Az ajtónk, mikor sikerült elbotorkálnom hazáig, nyitva állt. Hó nem esett, mégis látni lehetett, ahogy lábnyomok vezetnek fel a bejárati ajtóhoz. Persze, mint minden normális ember, én is arra gondoltam: betörtek, rablók, bűntény, rendőrség? 
De talán csak túlzásba vittem akkoriban a krimiket és a nyomozós sorozatokat. Mindenesetre a szívem a torkomban dobogott, ahogyan megfogva az udvaron elszórt gereblyénket beléptem az előszobába. Egy párral több cipő volt ott a kelleténél. Anya csizmája, az én sportcipőm és egy pár lakozott, nagyjából 40-es méretű férficipő. Úgy éreztem ez nem betörés, hát leengedtem a fegyveremet és beléptem a konyha ajtónyílásába.
A pultnál ott ült anya. Kávé a kezében, kelletlen mosoly az ajkain, rideg pillantás a szemében. A vele szemben ülő nem lehet valami kedvelt személy. Persze anya nagyrészt olyan, mint egy gyerek, aki beleragadt egy felnőtt testébe, de ha komoly dolgokról van szó, mindig számíthat rá az ember.

- Helló? -nem vagyok benne biztos, hogy ez a mondat kérdésként, vagy kijelentésként hagyta el a számat. 

- Molnár kisasszony. -fordult hátra és biccentett a már egyáltalán nem ismeretlen alak.

Magas volt, fekete hajjal, ugyanolyan színű zakóban és kheki ingben. Mint aki most szabadult valami rémes divatbemutatóról, ahol az ügyvédek ruháit próbálták keverni az irodában dolgozókéval. Nem sikerült.
Györgye Róbert a pár évvel ezelőtti események után úgy maradt meg a fejemben, mint egyfajta kényelmetlen érzést maga után hagyó emlék, amit soha többé nem akarok felidézni. Maga a pasas nagyon jó abban, amit csinál és jó szolgálatot tett nekünk is, de a személyisége enyhén szólva is...nem, tudjátok mit? Ennek az embernek nincs személyisége.

- Valami történt? -nem jutottam egyből a kettőre, szóval megkérdeztem, amit a dráma sorozatok főszereplői is szoktak, hogy beinduljon a cselekmény.

- Mondhatni. -bólintott keserűen. Ez az ember még sosem szólt hozzám egyetlen kedves szót sem. Olyan, mintha hozzám mindig csak keserűen, anyával már udvariasabban, de sötéten beszélne csak.- Az egyik ügyfelemről lenne szó. Mellesleg mindig gereblyével járkál fel-alá a házban, vagy néha le szokta tenni?

- Szóval  nem az apám miatt jött. -tettem le az említett tárgyat, teljesen figyelmen kívül hagyva az utóbbi megjegyzését.

- Tulajdonképpen de. -a keze szinte önkéntelenül vándorolt fel és masszírozta meg a homlokát. Láthatóan túl gyakorlott volt a mozdulat, amiből arra következtettem, hogy gyakorta kell ilyen módon a fejfájását enyhítenie.- Az ügyfelem, akinek a neve most felfedetlen kell maradjon, mostanában sok pletykalap sztárja lett és valamilyen közhelyes indokból kifolyólag ismeritek egymást.

- Hogy én? Ismerném az egyik ügyfelét? Ez abszurd. -szúrtam közben epésen.

- Mivel ez a helyzet áll fenn, én pedig nem akarom, hogy bármiféle kapcsolatba kerüljön a Moser névvel, csak mert véletlenül ismeri a lányát, muszáj megkérdeznem: Ugye senkivel nem osztotta meg ezt a kényes információt a múltjáról? -a tekintete ráfixálódott az arcomra a hazugság jeleit keresve, de nekem nem állt szándékomban hazudni. Sokkal jobban érdekelt mégis kivel sikerült összehaverkodnom, aki ennyire híres. Mert ha tényleg az, ideje lenne megszakítani bimbózó barátságunkat.

- Sosem beszélek az apámról. -mondtam halálos komolysággal. Egy hosszabb pillanatig még méregetett, aztán beletörődően sóhajtott egyet.

- Elhiszem. -nem kérdezett mást, láthatóan már minden egyebet megbeszéltek anyával. A zakóját megigazítva köhintett egyet és elindult felvenni a cipőit.

- Elmondja ki az ügyfele, vagy magamtól kellene rájönnöm kit hagyjak békén? -sétáltam utána szarkasztikusan mosolyogva. Semmi esély nem volt rá, hogy elmondja, ha az illető tényleg névtelenséget kért.

- Higgy nekem! Másra sem vágyom jobban, csak hogy elmondhassam és ne kelljen ennyit szenvednem az ügyfelem makacsságával, ami ezt az ügyet illeti. Te sokkal könnyebben megoldhatnád. Ám nincs mit tenni, ha az mondják névtelenek akarnak maradni. -felegyenesedett és ő is keserű vigyort villantott.- Ezt te tudod talán a legjobban. 

Köszönés nélkül távozott. Érdektelen némasággal, amitől legszívesebben felmásztam volna a falra. Ehelyett inkább leültem anya mellé és nekidöntöttem a fejem a vállának.

- Én ezt nem akarom. -sóhajtottam megtörten.- Nem akarom, hogy bárki is a barátaim közül híres legyen. Még csak hírhedt sem. Nem akarok még valakit...

- Tudom kincsem, tudom. Majd megoldjuk valahogy. -simogatta meg a fejem tetejét, mire a vállaim kissé ellazultak, de a feszültség nem hagyta el őket.

Az ilyesmit nem lehet ilyen könnyedén megoldani. Ha valóban összebarátkoztam egy ügyféllel, el fogok veszíteni valakit, mert nekem mindez nem kell. Sem a hírnév, sem a csillogás...

Sem a hazugságok.