A jég csapdájában

46.- Valaminek vége

-Semmi pánik Thori! Tudom, hogy mit csinálok- mosolyodott el bátorítón, de egy kis hezitálás után még hátraszólt- Inkább Thanos elé állok, mint, hogy életem végéig hallgassam, hogy igazad volt- mosolyodott el.

-Pedig igazam volt- bólintottam könnyes szemmel.

-Nem mondod? Most már rájöttem- biccentett, majd egy nagy levegő kíséretében, kihúzva a hátát, tekintélyt parancsolóan lépett ki az oszlop mögül- Szabadna közbeszólnom. Ha a földre tartotok, elkelhet egy vezető. Ezen a téren van némi tapasztalatom- lépett elő Loki, eltüntetve minden félelmet az arcáról.

-Már ha a kudarc tapasztalatnak számít- horkant fel Thanos.

-Hát szerintem a tapasztalat az tapasztalat- biztosította Loki- Mindenható Thanos én Loki, Asgardi herceg- sorolta, majd egy pillanat hezitálás után, halkan tette hozzá a következőt- Odin fia, Jotunhein törvényes királya, a csínytevés istene ezentúl ünnepélyesen fogadom, hogy hűen szolgállak mindhalálig- hajolt meg Thanos előtt, de hűen önmagához, elővarázsolt egy tőrt.

Szinte oda se mertem nézni, mikor Loki összeszedve a bátorságát felállt és egy tökéletes mozdulattal szúrta volna le Thanost. De csak majdnem, mert az a szemét fel volt rá készülve és megállította.

-Mindhalálig? Jobban meg kéne válogatnod a szavaidat- emelte fel a nyakánál fogva.

-Ne!- rohantam ki azonnal- Engedd el!- ordítottam sírva.

-Ki ez a kislány? Öljétek meg- biccentett felém, mire Loki, akit mindenki önzőnek tartott még jobban kapálózni kezdett.

Nem is törődve a felém haladó őrökkel, csak összeszorítottam az öklöm és egy kicsit félrebillentve azt, becsuktam a szemem. Ahogy azt már öt évesen is kigyakoroltam, már nem állt körülöttem senki, mikor legközelebb körbepillantottam.

-Értem, szóval nem kislány vagy- biccentett, de továbbra se engedte el Lokit.

-Tedd le!- parancsoltam, miközben határozottan lépkedtem felé, kinyújtott kézzel. Nem akartam leállítani az időt. A bosszú felülkerekedett és úgy éreztem, ezt nem úszhatja meg élve! Nem akartam átgondolni a tervet, mert életemben először, az idővonalhoz hűen, csak fejetlenül cselekedtem. Mert ott volt a gonosz kezei között az egyetlen ember, akihez tényleg van közöm.

-Persze- horkant fel.

-Van szíved?- léptem felé, megpróbálva visszatartani a sírást.

-Persze, hogy van. És igen, tudok érezni. Értetek tudod, hogy mit érzek? Színtiszta szánalmat. És pont ezért ajándékozom a felmentést! Szebbé teszem a világot csupán pár áldozattal! Ezt érted is teszem, szóval ne is gondolj arra, hogy tarts egy beszédet a szívtelenségemről, mert alaptalan lenne! Érzek! Van szívem- dobott meg egy vasoszloppal, de elhajoltam.

-A szervre gondoltam- néztem rá kifejezéstelen arccal, miközben az öklömet felemelve, egyre csak nagyítottam a szilánkot, amit lassan a szívében növesztettem- Érzed ezt? A hideg gyilkos érzést, ami lassan kúszik a szíved azon pontjáig, ahol az elveszti az erejét? Pont ezt teszed velem te is. Ott van a kezedben az én szilánkom. Vagy mind a ketten jól jövünk ki, vagy egyikünk sem éli túl- fröcsögtem egyre közelebb lépve.

-Hagyd abba!- szorította egyre erősebben Loki nyakát.

-Engedd el!- kiabáltam, miközben meg se rebbent a szemem.

-Te...- préselte a szavakat Loki, Thanoshoz beszélve- sose leszel isten- nyögte az utolsó erejével, mire fel se fogva a jelenetet, csak azt érzékelve, hogy Lokit minden ereje elhagyja, a földre rogytam és üveges tekintettel meredtem magam elé.

Csak néztem az élettelenül lógó testet Thanos kezében, aki szintén elvesztette az erejét az egyre növő szilánk miatt, míg nekem egyre csak nőtt a gombóc a torkomban. Néztem a, csak halvány életjeleket kimutató testet. Loki testét! A családom testét! Összeroppantam vele együtt... Sírni akartam, de olyan sok jött volna ki egyszerre, hogy a szervezetem lehetetlennek találta.

Az egyetlen ember, akihez úgy igazán kötődtem csak így elment. Nem egy illúzió volt. Nem jégdarabkák hullottak ki Thanos kezéből, hanem az igazi Loki küzdött levegőért. Nem egy újabb hihető jelenet volt ahhoz, hogy nyom nélkül eltűnhessen, mert nem jelzett előre a visszatérését. Egyszerűen beletörődve abba, hogy nem éli túl, felállt és hősként kiállt a végzete ellen! A tesseractot önszántából átnyújtotta és ezzel vége lett az életének. Én meg mit se törődve ezzel, csak értetlenül figyeltem, ahogy könnyes szemmel méreget a szembeszállás előtt! Tudta, hogy ez lesz! Tudta, hogy vége az életének, én meg meg se hallgattam! Istenem! Pedig el akart mondani valamit! Én meg egyszerűen annyit mondtam, hogy ráér utána! Nem hallgattam meg, mert lehetetlennek találtam, hogy pont az ő életét vegyék el. Lehetetlennek találtam, hogy itthagyjon...

Elszakították tőlem az egyetlen embert, aki igazán számított és olyan volt, mint ha a meglőtt szívemből elengedett volna a varrat, amit az ő segítségével varrtam össze. Esküszöm kevésbé fájt volna, ha levágták volna a kezem. Kevésbé sírtam volna, ha ismét gyilkosként néztek volna rám.

Ordítani akartam. Kiabálni, hogy megtörjem a könnycsatornáimban beállt torlaszt, ám amint kinyitottam a szám, körbevett a kék fény és valami elnyelte a hangom. Először egy borzasztóan mély sötétség lett úrrá rajtam. Nem aludtam, de ébren sem voltam. Egyszerűen, csak léteztem. Nem éreztem, nem bírtam gondolkodni, mert minden erőm elment arra, hogy lázasan harcoljak a sötétség ellen, ami körbevett. Önkívületi állapotban próbáltam meg kitörni valamiből, amit csak lassan kezdtem el érzékelni körülöttem. Egyszer csak hideg lett és nem tudtam megmozdulni. Nem tudtam kinyitni a számat és semmit se tudtam csinálni, csak a könnyel teli szememet tudtam kinyitni.

A fájdalommal a szívemben, ijedten pillantgattam körbe a jégtömbben, amibe kerültem. A vastag jégréteg mögött egy kiállítóterem volt, tele amerikai zászlókkal és halványan láttam Steve és Bucky arcát a hatalmas festményen a szemben lévő falon. Lehetetlen, hogy ezt a jégréteget én csináltam volna! Pontosabban, lehetetlen, hogy most csináltam! Lehetetlen, hogy elteleportáltam volna! Mégsem értettem mi történik körülöttem...

Úgy éreztem el fog hagyni az erő. Éreztem, ahogy lassacskán elgyengülök, de nem akartam addig feladni, amíg meg nem tudom, hogy mi történt. Nem akartam mással törődni, azt akartam, hogy csak a gyásszal kelljen törődnöm. Nem akartam abbahagyni a harcot, de a makacsságom ellen harcoltak a még makacsabb érzelmeim. A gyász és az értetlenség úgy nyomta a szívem, hogy a tehertől szörnyen álmos lettem, míg a fejem ezerrel pörgött, mert abszurdnak találtam, hogy egy ilyen helyzetben aludjak el. Nem adhattam fel! Nem hátrálhattam ki magamtól! A következő pillanatban mégis egy furcsa bizsergés lett rajtam úrrá, majd úgy éreztem, elporladok...

Akaratom ellenére zuhantam a mélységbe, meg sem értve a dolgokat, miközben darabjaira estem... Szó szerint...