Az út hazáig [Dr. Strange & Peter Parker]

Az út hazáig

Stephen verejtékezve riadt fel az éjszaka közepén.

A Szentélyben találta magát, a saját szobájában, a saját ágyában. Az egésznek nem kellett volna különösebben meglepőnek lennie, hisz jól emlékezett rá, hogy ott hajtotta álomra a fejét, mégis valahogy furcsa nyugtalanság járta át a porcikáit.

Talán csak a történtek miatt... ennyire fárasztó és irritáló napom is rég volt már.

A Pókember álnevet használó kölyökkel már megint sikeresen belekeveredtek egy dimenziókat átívelő harcba és majdnem felborult a Multiverzum törékeny rendje... már megint. Stephennek fogalma sem volt, hogy ezúttal ki vagy mi boríthatta fel a dimenziók közötti egyensúlyt és hogy miért özönlöttek a saját világukba a Pókembert célpontba vevő gonosztevők, de ez talán már nem is számított igazán. Még időben be tudta zárni az univerzumok közötti átjárókat és mindenki visszakerült oda, ahová való. Avagy Pókemberből csak egyetlen egy nagyszájú, hadarós kölyök maradt ebben a világban, aki még arra sem méltatta aztán Stephent, hogy megköszönje neki a segítségét. Csak úgy felszívódott egy szó nélkül.

Ebből is látszik, mennyire gyerek még... hány éves lehet, tizenöt vagy talán huszonöt? Még az arcát sem meri felvállalni előttem.

Stephent a gondolatra valamiért ismét különös nyugtalanság fogta el, a fejében pedig hirtelen éles, szúró fájdalmat kezdett el érezni. A váratlan érzéstől halkan elkáromkodta magát, de aztán amilyen gyorsan jött az intenzív fejfájás, olyan hamar véget is ért.

Stephen pislogott párat, majd bosszúsan visszadőlt az ágyára. Nagyon úgy tűnt, hogy egy hálátlan kölyök gondolata is elég volt manapság ahhoz, hogy fejfájást kapjon. Talán nem is baj, hogy nincs saját gyerekem, gondolta egy enyhe szájhúzással, mielőtt ismét elnyomta volna őt az álom.

xxx

Ahogy múltak a napok Stephent nem hagyta el a nyugtalanító fejfájása, akármennyire is reménykedett benne, hogy az egész nem fog többször előfordulni. A legrosszabb az egészben az volt, hogy a kínzó fájdalom mindig akkor jött elő, amikor arra a kölyökre gondolt. Alapvetően nem nagyon érdekelte őt Pókember, hisz igazán nem is ismerték egymást, nem volt közöttük semmiféle kapcsolat, leszámítva azt az egy-két alkalmat, amikor éppen a világot próbálták megmenteni közös erővel.

Stephennek ezer más fontosabb dolga volt, mint a fiatal fiúval foglalkozni, de valahogy mégsem hagyta nyugton a gondolat, főleg a pár napja történt események. Azóta egyre többször látta Pókembert a tévében és az interneten is – a srác sokkal intenzívebben belevetette magát a New York-i bűnüldözésbe, mint bármikor valaha – és minden hírportál azt találgatta, hogy vajon ki lehet a maszk mögött.

Ki a fene lehet a maszk mögött?

Stephen ismét a fejéhez kapott az éles fájdalomtól.

Valami baromira nincs rendben.

Igazából a fiúval kapcsolatban több dolog nem volt rendben. A nevetséges jelmez csak az egyik dolog volt a sok közül. Amikor Thanos ellen harcoltak, a fiú akkor sem vette le egy pillanatra sem a maszkját, egyszer sem fedte fel az arcát. De ami ennél is furcsább volt, hogy soha senkinek nem árulta el a nevét. Még Tony Starknak sem, a mentorának, aki olyan lehetett a fiúnak, mint valami apa-pótlék.

Stephen emlékeiben még Stark is Pókembernek szólította a srácot, ami már csak azért is röhejesen abszurd volt, mert a multimilliomos playboy általában mindig szeretett gúnyneveket kitalálni és heccelni a körülötte lévőket... pont a kölyökkel ne tette volna?

Az egész emlék... annyira idegen. Mintha nem így kellett volna történnie. A fenébe, miért mindig ennél a fiúnál kötök ki gondolatban? Mi a fene az, ami nem stimmel vele? Miért érdekel ez engem ennyire?