Sasin (Befejezetlen)

TIZEDIK FEJEZET

Kis patakként csorgott rá Jeongguk vére az idegen arcára. Szinte vadállatként ugrott rá és borította le a lábáról, hogy a nyakának szegezze Jimin fegyverét. Ám a két végén helyet foglaló pengék egyike az ő karjába is belevájt, ahogy ezt megtette. Ellenben az örökösnek ez nem számított.

– Honnan tudod a nevemet? – sziszegte rekedt hangján.

Még most is a dulakodásuk zaja visszhangzott a Verem falai között. Jeongguk az ismeretlenen térdelt, szabad kezével a másik ingjét és kabátját markolta, egyik térde a gyomrába mélyedt, boxeres pengéjét a nyakának szegezte.

Az a legjobb, ha nem számítanak rád. Ha kivárod a megfelelő alkalmat, akkor nem csak fényévente egyszer fogsz leborítani a lábamról, Guk.

Hallgass! – förmedt rá a hangra magában az örökös. Igen, végre sikerült leborítania valakit. És a legkevésbé sem érdekelte. Remegett és úgy érezte, hogy felrobbannak az erei, miközben a mellkasa borzasztóan feszített. A feje is őrülten lüktetett.

Egy tejfehér és egy sötétbarna szempár figyelte türelmesen az örököst. A hirtelen támadás nem csak a lábáról döntötte le a férfit, de a napszemüvege is messzire repült róla, így felfedve félvak tekintetét. Nem tűnt ijedtnek. Baekho mocskára, ez az ember teljesen nyugodt volt! Ki vagy mi volt ő?

Tudta Jeongguk nevét! Nemcsak, hogy bemerészkedett az egyértelműen zárva lévő Verembe, de minden jel szerint kifejezetten őt kereste. A saját balszerencséjére. Jeongguk nem gondolkodott többet, elvesztette a kontrollt saját maga felett. Hiszen mi veszteni valója maradt még?

– Nem hinne nekem, ha elmondanám, örökös úr. – A férfi felszisszent, ahogy a penge még jobban hozzá nyomódott a bőréhez. Vér serkent belőle. Ezzel együtt a szőke karjában is mélyebbre merült a másik oldala a fegyvernek. Egyre jobban lüktetett a karja.

Jeongguk közelebb hajolt a férfihoz.

– Beszélj!

Soha nem volt még ennyire síri a hangja. A dühe egyre inkább elkezdett keveredni a nyers erőszakkal. Készen állt bántani ezt a férfit. Biztos, hogy készen volt rá. Az idegen viszont még mindig nem mutatott semmilyen félelemhez hasonló érzelmet sem, kizárólag halvány fájdalmát lehetett látni az arcán, amit Jeongguk térde okozhatott a gyomrában.

Lassan, megadóan felemelte kezeit a földön, miközben végig az örökös szemeibe nézett.

– Maga fogja elmondani nekem, pár nappal később. – Amint Jeongguk vérengző, vörös szeme felett összeugrott a homloka, a férfi óvatosan folytatta. – Nem vagyok az ellensége, segíteni jöttem.

Majdnem kibukott egy keserű nevetés az örökös száján. Még hogy segíteni? Ha el is ment a fiú esze, nem volt ostoba. A félszemű szinte meg sem rezzent attól, ha fegyvert fogtak rá, tehát egyértelműen valamilyen szervezetnek a része lehetett. Ráadásul az elmebajos, mégis informált fajta, az alapján amit állított. Még azt is el tudta képzelni, hogy valamelyik másik klán küldte rá, hogy férkőzzön a bizalmába, vagy ölje meg.

Egyre erősebben szorította fegyverét, mélyeket lélegzett és a hányinger kerülgette. A férfi tartotta a szemkontaktust. A legkevésbé sem állt ellen.

Jeongguk itt helyben elvághatta volna a torkát és vége lett volna.

– Nem fogja megtenni, Jeon úr. Kérem, engedjen el és hallgasson meg!

A szőke még jobban hozzá szorította a nyakához a pengét, így arra kényszerítve a másikat, hogy felemelje az állát. Megtehette volna. Meg kellett volna tennie. Ehelyett ránehezedett a térdére, hogy elrúgja magát a férfiról. A félszemű felnyögött.