Trapped in Memories [Friendzone 2.]

2.

Laura

 Utáltam New Yorkot, utáltam azt a lakásnak sem nevezhető kis lyukat, amiben éltem, utáltam a színházi társulatot, utáltam a munkatársaimat, utáltam a főnökömet és egyenesen gyűlöltem egyedül lenni egy idegen városban távol a családomtól és a barátaimtól. És még csak észre sem vettem, hogy mennyire iszonyatosan boldogtalan voltam. Vagy csak nagyon erősen igyekeztem elnyomni magamban. De most, hogy órák óta azok között az emberek között vagyok, akik nélkül tulajdonképpen nem tudtam élni, már nagyon jól tudom, hogy bár New York nagyon sok mindent adott nekem a karrierem szempontjából, azonban az életem minden más területén totálisan csődöt mondtam. Mindez nem is tudatosult bennem mindaddig, amíg ma reggel közölték velem, hogy még a jövőhétvégén sem jöhetek haza megünnepelni a húgaim születésnapját, pedig az már a harmadik kitűzött időpont volt, amit lebeszéltem a családommal. Már így is utáltam magamat és az egész színházat, amiért nem jelenhetek meg a nagy családi banzájon az étteremben, csak a szülinapjuk után másfél héttel repülhetek haza. Úgyhogy amikor az utolsó lehetőséget is el akarták venni tőlem és azok után sem voltak hajlandóak kiadni nekem két szabadnapot, hogy végig táncikáltam a karácsonyt is a színpadon, betelt a pohár. Teljesen bepöccentem, gondolkodás nélkül jelentettem be a kilépésemet és már ott sem voltam. Már akkor boldognak és megkönnyebbültnek éreztem magamat, amikor felszállt a repülőgép és tudatosult bennem, hogy úton vagyok haza. Nem csak azért, mert részt vehetek Poppy és Davina születésnapján az egész családdal együtt, hanem azért is, mert tudtam, hogy ezúttal itthon is fogok maradni. Mert bár eszméletlenül fontos a karrierem, a boldogságom nélkülözhetetlen. Én pedig minden voltam az utóbbi években csak boldog nem. Azonban gyanítom, hogy erről nem csak New York, a színház és az egyedüllét tehetett, bármennyire is igyekszem ezeknek a dolgoknak tulajdonítani minden boldogtalanságomat. Kénytelen leszek bevallani magamnak, hogy ebben nagy szerepet játszott valaki, aki korábban az életem egyik legfontosabb személye volt. Most azonban Lucas Clark és én olyanok vagyunk, mint két idegen, akik egyszerűen képtelenek hová tenni magukban a másik jelenlétét a családi összejövetelen. Nem véletlenül, hiszen gyakorlatilag tényleg idegenek vagyunk egymásnak, ugyanis már egyikünk sem ugyanaz a személy, aki négy évvel ezelőtt volt, amikor utoljára láttuk egymást. És már korábban, a megérkezésem után nem sokkal tettem róla, hogy ez Luke számára is egyértelmű legyen. Mert hiába is gondolja azt, hogy még mindig ismer, csak azért mert együtt nőttünk fel, akkor is kihagyott az életemből négy hosszú évet és mostanra már fogalma sincs róla, hogy ki vagyok. Semmik vagyunk egymásnak. És úgy fest ezt vele is sikerült megértetnem, mert hozzám sem szólt azóta, hogy a rövid szóváltásunk után átültem a húgaimhoz. Mire visszamentem a korábbi helyemre már rám sem nézett. És ez így van jól. Azt hiszem. Tulajdonképpen nem is érdekel, mert mostanra már kellően elég alkoholt fogyasztottam el ahhoz, hogy tegyek erre az egész helyzetre. Nem érdekelt Luke, és nem érdekelt a már frusztrálóan kedves barátnője sem. Fesztelenül beszélgettem a szüleimmel, a testvéreimmel és a nagyszüleimmel, ugyanis volt mit elmesélnem nekik. De boldog vagyok, amiért egytől egyig mindenki egyetért a döntésemmel és teljesen odavannak attól, hogy itthon maradok. Sőt, anya máris izgatottá vált a gondolattól, hogy egy időre biztosan visszaköltözök a régi szobámba. Úgyhogy a nagyszüleim után, akik Melody-t is magukkal vitték, ő és apa is távoztak, mert anya alig várta, hogy előkészíthesse a szobámat. Fogalmam sincs, ez pontosan mit takar, de azért értékelem a lelkesedését.

Tehát teljesen jól érzem magamat a testvéreimmel, a legjobb barátnőmmel és a második üveg borommal, amiből éppen töltök magamnak egy kicsit. Csakhogy a tekintetem összetalálkozik az üveg fölött a velem szemben ülő Oliviáéval, aki kedvesen rám mosolyog. Na, mármost ez tipikusan az a mosoly, amiről lerí a „te vagy az egyetlen, akit még nem ismerek és kezd kínossá válni, úgyhogy most meg foglak szólítani" gondolatmenet. Ezért úgy döntök, inkább én magam kezdeményezek beszélgetést, hogy megelőzzem a kérdezősködést felém.