Nope [tsukkiyamakagehina]

33

 Yachi Hitoka 

Bokuto körmei egész szépen alakulnak... Hinata kezdi felvenni az én "fele bele, fele mellé" stílusomat. Ez annyit jelent, hogy újabb evolúciós szintet ért el. Most már nem jobbra-balra keni, viszont a körvonalakat továbbra se tartja tiszteletben. Kicsit úgy néz ki a nagydarab srác keze, mint egy 3 éves színezője... de tagadhatatlanul élvezi a procedúrát. Sokkal jobb tesztalany Hinatának, mint én voltam. Mindketten ugyanolyan izgatottan és ugyanakkora csodálattal figyelik a folyamatot. 

Oikawa is oda-oda pillant a hajszárító mögül. Mindig gyorsan elkapja a tekintetét, mintha valami tiltott dolgot csinálna... Pedig pont nem róla nézi ki az ember, hogy fennakadna egy színes körmön. Még akkor se ha az a bizonyos színes köröm a bűvös rózsaszín, a "nőiesség színe"... 

 (fun fact: eredetileg pont fordítva volt, mert a kék "Szűz Mária" szín a femininitást jelképezte, a rózsaszín pedig, mint a bátorságot, erőt jelentő piros halványabb árnyalata tökéletesen illett a kisfiúkhoz (az indoklás nem 100%-osan biztos, megoszlanak a vélemények a témában))  

 - Ha utána te is meg akarod csinálni, nem Hinatát ajánlom - mondom olyan hangosan, hogy meghallja a hajszárító zaja mellett is. 

 - Mi? Én? Oh, nem. Nem az én stílusom... - pillant le újra Bokuto hajára. - Nem annyira szeretem az ilyesmiket - von vállat egy apró fintorral.  

 - Oké - vonok vállat. 

 * * * 

 - Mégis mit keresel itt? 

Ijedten felpillantok, de aztán nevetve paskolom meg magam mellett a földet amint felismerem a hang gazdáját. 

 - Ezt én is kérdezhetném tőled... 

Megvonja a vállát és ledob mellém egy szőnyeget. Össze van hajtogatva, hogy több rétegben legyen. Gondolom így kevésbé hatol át rajta a földből áradó hideg... 

Nem számítottam rá hogy bárki más is ki fog jönni a házból ma este. Alapvetően jó a hangulat bent... 

 - Elfáradtam - ül le rá. Félre húzódik kicsit, felajánlva nekem a szőnyeg másik felét, de csak megrázom a fejem. 

 - Van párnám - mutatom meg a kopott piros tárgyat félig felemelkedve, majd visszahuppanok rá. 

Bólint és felpillant az égre. Nem úgy, mint aki a csillagokat csodálja... Nézi őket persze, hiszen előtte vannak, de nem látja. Nem csillan fel a szeme vagy mosolyodik el vagy lazul el a tartása mint általában az embereknek, ha belefeledkeznek valami látványába. 

Percekig ülünk néma csendben. Észre se veszi, hogy néha rá pillantok, teljesen máshol jár fejben... Már nekem kínos, hogy itt bámulom. Inkább én is a csillagokat kezdem figyelni. Próbálom felidézni a csillagképeket, amiket ismerek, hátha megpillantanám valamelyiket, de persze az emlékezőképességem cserben hagy... Inkább azt kezdem számolgatni, hogy hány háromszöget tudok csinálni belőlük úgy, hogy a Hold a belsejébe essen. A válasz túl sokat. A lassan úszkáló felhők miatt pedig folyamatosan belezavarodok, hogy melyik csillagot számoltam már bele. Hamar unalmassá válik ez a játék is... 

A csend mintha az idegeimet pengetné. Minden eltelt perccel egyre durvábban és sűrűbben. Húzogatja, pöckölgeti, de sose annyira hogy el is szakadjon. 

Nem bírom sokáig. 

 - Min gondolkozol ennyire? - töröm meg végül a csendet. 

Kicsit megugrik ijedtében és meglepetten pillant rám, mint aki már el is felejtette, hogy itt vagyok... Valószínűleg így is van. Nem mintha rosszul esne, megesik az ilyen.