Kurai kage [Shinsoukoku]

4.

Az elmúlt időszakban a mai éjszaka volt az amin a legpihentetőbben aludtam. Nem keltem fel egyszer sem egy-egy köhögőrohamra.

Mikor felébredtem a nap sugarai csiklandozták sápadt orcám. Lényegesen jobban éreztem magam aminek nagyon örültem.

Mivel úgy ítéltem meg már képes vagyok kibotorkálni az étkezőbe és ott reggelizni, így ezek szerint cselekedtem. Jinko már ott tevékenykedett ha jól gondolom már egy ideje fent van és sütöget.

Tch mint egy dolgos háziasszony, leginkább én ehhez tudtam hasonlítani. Bár ezt aligha bánom, nagyon szeretem a főztjeit ám a világért nem adtam volna ezt a tudtára.

-Reggelt.
-Jó reggelt Aku~
Köszöntött nyájasan.

A becézésre kikerekedtek a szemeim és a szemőldöknek csúfolt pár szál felkúszott a homlokam közepéig.

-A legkevesebb, hogy én is becézhetlek ha már ragaszkodt a Jinko-hoz.

Morogtam egy nagyot de valóban így fair. Habár még senki szájából nem hallottam így a nevem.

Elém rakott pár palacsintát és mézet.

-Sok mézet egyél nagyon jót tesz a betegségedre.

Úgy is tettem ahogy mondta. Csendben fogyasztottuk a mennyei étket. Ha lány lenne sok férfi álma volna Jinko ebben biztos voltam, sosem ettem még ilyen finomakat még ha én is kiváló szakács vagyok akkor is, ő messze leköröz ebben.

-Sajnos ma már vissza kell mennem dolgozni, megleszel itthon egyedül?
-Meg
Adtam a rövid feleletet
-Már egyre jobban vagyok holnap haza is tudok menni.
-Ohh...
Szemeiben szomorú csillogást véltem felfedezni bár ezt betudhatom a villany furcsa fényének.

2 hangos kopogás zavarta meg beszélgetésünk amire Jinko lefagyott és bizonytalanul odakiabált egy "Gyere be"-t.

Lesápadt majd rám nézett, de mielőtt még mondani tudott volna valamit Egy régi ismerős bukkant fel a konyhában. Most én következtem a sorban, teljesen elfehéredtem szemeim kitágultak és csaknem leborultam az ülőalkalmatosságról.

-D-Dazai-san????
Mondtam elhaló hangon
-Akutagawa?? Te meg mit keresel itt
Húzta össze a szemeit fenyegetően a régi ismerősöm.
-Nagyon beteg lett és én kúráltam ki, nem kell aggódnod.... De ti honnan ismeritek egymást..?
Hebegte a vendéglátóm

Mi dolga lehet ennek a kettőnek egymással. Dazai kifejezésében féltékenységet láttam na de mire volna az.

-Régi tanítványom, mikor még mafia tag voltam, kész balszerencse a kölyök, igazán gyenge.
Mondta érzelemmentes kifejezésekkel.

A szívem millió darabra törött, torkomat a fájdalom kínzó érzése mardosta. Leugrottam a székről és hátrálni kezdtem aminek következtében hátra buktam, mérhetetlenül fájt a nagy erejű földetérés ám ezt figyelmen kívül hagyva csak elrohantam a bejárat fele és mindent ott hagyva csak rohantam, mivel ez a környék nem igazán volt ismerős így csak vakvilágba futottam.

Könnyeim az arcomat mosták. Tüdőmre ólomsúly telepedett. Én megpróbáltam, tényleg mindent megtettem az elismeréséért amit sosem kaptam meg, a szemében én mindig egy felesleges hátráltató tényező voltam.

Azonban én mindig felnéztem rá, életem egyetlen célja, hogy megszerezzem az elismerését, ezért élek még mindig ez ad értelmet a létezésre.

Talán egy kicsit többet éreztem iránta mindig is de sose vallottam be magamnak.

Az érzések elgörbítik gyakran az ép elmét, olyan dolgokra késztetnek mely talán meg se közelíti a számunkra helyes cselekedeteket, érthetetlen érzelmek. Ki tudja vajon minek van minderre szükségünk, egyben azonban biztos vagyok nekem egyáltalán nincs igényem erre ám mégis megtörtént, gyengéd érzelmek kötnek a volt mentoromhoz. És megtettem, saját erkölcseimmel szembeszállva beláttam a lehetetlent amit megfogadtam nem tennék. Valóban gyenge vagyok, minden szava igaz, de fáj, borzasztóan fáj. Mar belülről a csalódás elkeserítő érzése.

Nagyjából ebéd idő táján találtam meg végre a lakóhelyem ahova azonnal be is mentem. Lerogytam az ágyamra és hagytam, hogy újra eláztassanak a sós könnyek. Kicsi étvágyam se volt így csak egész nap ostoroztam magam míg nem álom nehezedett szemeimre és engedve a kimerültségnek átadtam magam az álmok világának.

Így ment a maradék szabadságom. Ki se mozdultam aligha ettem valamit, pár falat ha lecsúszott a torkomon és ezek segítettek még úgy ahogy életbe maradni, ha bár csak a testemre mondhatom ezt, lelkem már rég kihalt belőlem. Kiirtotta ő, akiért mindenem odaadtam volna, ki 4 éve magamra hagyott s ki egész ismerettségünk alatt csak gyalázott.

Fájdalmas volt újra látni, feltéptem vele a gondosan leragasztott kis sebeimet mikből újra patakokban folyik a vér.

Új napra virradt, mehetek vissza dolgozni, úgy hiszem ez jó hír, valamelyest talán elvonja cikázó gondolataim ha eltörök pár csontot és véget vetek más életeknek ha már a sajátommal nem tehetem ezt.

Amint a Mafia épületébe értem lepakoltam a táskám és elindultam bejelenteni magam Morinál.

-Akutagawa-kun meggyógyultál, örülök.
Mondta tettetett mosollyal az arcán
-Igen főnök, készen állok egy újabb küldetés végrehajtására.
-Értékelem a lelkesedésed, tárgyalni méssz ma, egy béke megkötésén munkálkodtunk az utóbbi időben, most már csak alap információk megszerzése okán mentek elbeszélgetni a szervezettel Nakahara-san társaságában. Menj hozzá ő majd tájékoztat a további információkról.

Illedelmes elköszönést követően megindultam megkeresni a felettesem. Oda is érkeztem hamarosan hozzá.

-Akutagawa végre megérkeztél, indulhatunk is a Nyomozóirodába. Ja és kérlek állíts le ha meg akarom ölni azt a kötszerpazarló idiótát.
A végére lejjebb vette a hangerőt ám lehetett belőle érezni a színtiszta gyűlöletet.

Megállt bennem az ütő... Az iroda. Mekkora szerencsétlenség kell ehhez, miért pont én kellek erre a feladatra, másrészt meg még mindig életem árán is védelmezném és ezt a vörös démon is tudja tehát a kérés alapból felesleges.

Elindultunk hamarosan. Egy mafiás kocsi szállított minket így elég hamar odaértünk. Kint várt már a szervezetük feje Fukuzawa, mögötte meg Egy szőke szemüveges férfi, Dazai és Jinko
Kezdett felforrni az agyvízem, egyszer sem említette ez  a nyomorult, hogy itt dolgozik. Azt hiszem engem is le kell majd állítani mert ha nem kinyírom a szürkét.

Kiszálltunk a járműből, eléjük érve illedelmesen meghajoltunk ami viszonzást kapott. A 2 ismerősre rá se néztem, meg kell tartani a hidegvérem vagy nem jön létre ez a szövetség ami pedig nagy baj volna.

Beinvitáltak minket egy teára amit kénytelenek voltunk elfogadni. Leültünk velük szembe és Nakahara-san elkezdte a tanácskozást én nem bírtam fejben ott lenni a gondolataim rendszerint teljesen máshol tartózkodtak, de szerencsére nekem csak a jelenlétem volt inkább fontos nem számított igazán, hogy beszállok e az eszmecserébe vagy sem.

Egy idő után valaki tekintetét éreztem magamon ami már egyre jobban szúrt, nem kedvelem ha ennyire szugerálnak így azon voltam most, hogy egy gyilkos nézéssel elvegyem a kedvét a bámulásomtól.

Mikor odafordultam láttam, hogy Jinko az a barom aki les szüntelen. Ám mikor érzékelte, hogy én is őt nézem elkapta a tekintetét és megjelent egy kis pír az arcán. Átsiklott a tekintetem Dazai-sanra aki szúrós nézéssel jutalmazta ezt a jelenetet, először a Tigrist mérte végig majd rám nézett amolyan kinyírlak tekintettel, már megint ez, talán van köztük valami. Van benne valami végülis, másképp nem jött volna Dazai Jinkohoz aznap és nem kapott volna eféle féltékenységrohamot.

Vaskeménységű teher nehezedett a mellkasomra ha rágondoltam erre az eshetőségre. Nem mintha bármi kis esélyem lett volna az ex mafia taggal.
De fájt mással látni.

Ugyanakkor valami olyan érzés is volt bennem, hogy Jinko jobbat érdemelne, nem illenek össze. Lehet nem a szívem csücske de rengeteg fáradtságot áldozott rám amit nem szabad ha nem is szavak de legalább gondolatok nélkül hagyni.

Talán meghálálhatom azzal, hogy jobb belátásra térítem a kölyköt Dazaijal kapcsolatban, igen ez jó lesz....