Kurai kage [Shinsoukoku]

5.

A tárgyalás simán ment, átbeszéltek minden fontos teendőt s hasonlókat. Egész végig máshol jártak a gondolataim tehát szinte semmivel nem vagyok képbe de úgyhiszem ez nem is baj, Nakahara-san tesz majd jelentést a nevemben is.

Kikísértek minket az irodatagok, majd meghajoltak mit mi is illedelmesen viszonoztunk, Jinko szüntelen engem nézett néhányszor mintha szólásra nyitotta volna a száját ám bizonytalanul vissza is zárta.

Mikor azonban már egy kis bátorságot pillantottam meg rajta és újra meg akart szólalni akkor Dazai-san a derekára simított, szembefordította magával majd apró csókot lehelt az ajkaira.

Kikerekedtek a szemeim majd el is kaptam a tekintetem. Egy szó nélkül elindultam onnan. Mikor már biztos távolságra kerültem tőlük utjára engedtem szemembe felgyűlt sós könnyeket. Haza kell jutnom senki nem láthatja meg, hogy így leengedtem a védelmem.

Kihalt utcán voltam tehát egyértelműen meghallottam mikor egy épület mögött megreccsent egy faág. Hátrakaptam a fejem ám ekkor realizáltam, hogy senki nem láthat meg így tehát rashomount előhívva megszaporáztam a tempómat.

Lihegve térdemre támaszkodva értem a lakásom elé. Remegő kezekkel könnyáztatta arccal kutattam  a kulcsom után ám csak nem akart meglenni.

Ekkor hirtelen egy érintést éreztem meg a vállamon, már készültem földhöz vágni az illetőt amikor erre készülve a falnak nyomott és lefogta a kezeim. Rápillantottam és Jinko volt előttem, nem nézett a szemembe az arca tűzpiros volt. 1 pillanat múlva el is engedett.

-Ne haragudj, gondoltam, hogy támadni készülsz ezért tettem ezt.
Mondta zavartan még mindig a földet pásztázva.
-Ezt elejtetted
Azzal szemem előtt meglengette az elvesztett kulcscsomót.

Kikaptam a kezéből és próbáltam a lehető legjobban takarni kipirosodott könnyes szemem. Ekkor rám emelte a tekintetét és úgy látszik aligha sikerült a tervem mert rémült kifejezést fedeztem fel az arcán.

Újból meggátolt a szökési kísérletemben, megfogta a csuklóm és maga elé húzott, ott gyengéden megérintette a fejemet takaró kezem és eltolta onnan, nem ellenkeztem minek is kellett volna, már szembesült a mérhetetlenül gyenge semmirevaló lényemmel. Kéne ugyan mást láttatni mint ami az igazság? Talán jobb lett volna ha már rég halott lennék. Nyűg vagyok oly sok mindenki nyakán, egy felesleges korcs.

Nem szólt semmit, talán érezte, hogy nincs szükségem most üres fecsegésre. Vállaim fölé helyezte 2 kezét és a nyakamat karolva jött közelebb míg nem a mellkasomra döntötte szürke tincseit. Könnyeim újból csípni kezdték az arcom így végső elkeseredésemben csak némán beleegyezően átkaroltam a derekát és feje búbjára támasztottam az állam.

Semmi ötletem nincs arra, hogy mégis miért tettem ezt, miért gyengültem ennyire meg, de most arra kényszerített valami, hogy ne ellenkezzek. Élvezzem ki, szívjam magamba azt ami erőt ad újra azzá válni kitől rettegnek az emberek.

Nagyjából még 1 percig így álltunk míg nem valaki tapsolva közeledett.

-Nocsak, egymásra találtak a hős szerelmesek.
Szemei fel voltak dagadva, mosolya hamiskás volt.

-D-Dazai
Motyogta Jinko
-Ne Atsushi.
Lágyabb hangnemet vett fel és a szürke elé állt. Egy lágy vigyort eröltetett meggyötört arcára majd megfogta a vállait.
-Nézz rám, nekem mindig az volt az első, hogy neked jó legyen.
Végig simított az arcán amire megint elő készültek törni sós könnyeim de tartottam magam ezúttal.
-kötelességem hagyni, hogy igazán boldog legyél Kistigrisem.
Nevette el magát ám semmi őszinteség nem volt ebben a kacajban.
-Köszönöm azt az időt amit tőled kaptam de most itt az ideje, hogy megtaláld azt ami valóban boldoggá is tesz.
fejezte be a mondandóját. Már Jinko orcáját és befedték a könnyek hada.

Következő pillanatban Dazai-san lágy puszit nyomott a homlokára és karjai közé vonta így úgy tűnik utoljára.

Egy szó nélkül otthagyott minket. A Tigris összerogyva esett térdre, majd a falnak támaszkodva leült és lábait átkarolva zokogott.

Láttam rajta, hogy csak a tény, hogy utcán vagyunk állítja meg abban, hogy ne ordítsa el magát. Sosem voltam igazán jó mások vigasztalásában ám megint valami azt sugallta, hogy most ezt kell tennem.

Letérdeltem mellé, saját kezembe fogtam két apró mancsát és a lehető legnyugtatóbb tekintettel néztem rá, nem tudom ez mennyire felel meg a célnak de én igyekszem.

Hirtelen ötlettől vezérelve csak térdhajlatai alá vezettem egyik kezem másikkal meg a hátát fogtam és felemeltem menyasszonypózba. Rashomoun segítségével kéz nélkül be tudtam helyezni a zárba a kulcsot így addig rá tudtam nézni kezeimbe tartott reszkető fiúra. Még sírni is elfelejtett csupán teljesen ki van pirulva. Bizonyára nagyon zavarta a helyzet de ha tenni akarok valamit, hogy be fogja a száját ez a világi idióta ez a legjobb ami célra vezethet.

Elcipeltem a felettébb könnyű súlyú Jinkot a kanapémig ott ráhelyeztem én meg mellé ültem. Ő minden mozdulatomat szótlanul vizslatta ám eközben a könnyek újból utat törtek maguknak.

Derekát átkarolva kényszerítettem, hogy dőljön nekem a testével, talán ezt szokták mások csinálni, hogy fogja be már a másik.

Nem tudom meddig tart ez a nagy szentlélek bennem de ha eltűnik biztosan darabjaira szaggatom Jinkot amiért ilyenre kényszerített.

Nagyjából még fél órán át kellett elviselnem aztán arra lettem csak figyelmes, hogy az igazak álmát alussza. Felálltam mire a kanapéra vágódott ám erre se ébredt fel, kimerült az eseményektől gondolom.

Mára kifogyott a jóságom így egy szál takaró nélkül csak otthagytam aludni, nincs ínyemre, hogy a lakásomon van, de amint felkelt lesz alkalmam leverni rajta, addig meg csinálok valami ebédet mert már igazán éhes vagyok és egy sejtésem szerint ő is, ezt csak megerősítette a hangos gyomorkorgása a fiúnak.

Nekiláttam a finomságok készítéséhez, igazán otthon éreztem magam mindig is a konyhában. Ez meglátszott az ételeim minőségén is, azon kevesek akik abban a kiváltságban részesültek, hogy megkóstolhatják azok nem győzték dícsérni.

Mikor kész voltam nekiálltam teríteni 2 fő részére. Már készen állt minden mikor hallottam nyitódni az ajtót, egy kócos szürke hajkorona bukkant fel mögüle aki kíváncsian szemlélte meg a történéseket.

-A-Aku
-Ülj le egyél.
Utasítottam, de engedelmeskedve megtette amit mondtam.

Nekikezdtünk a művemnek és Jinko az első falatnál azt hittem lefordul a székről. Érdeklődve pillantottam oda.

-Akuu ez mennyei.
Mondta csillogó szemekkel.
Hát mégis sikerült talán? Nem is vagyok én olyan pocsék ebben, már újra a régi? Feldolgozhatta ennyi idő alatt?

Nekem ez mind teljességgel mindegy volt ugyanis ha így van máris dobhatom ki... Csak.... Hadd fejezze be még az étel fogyasztását..