Egy ágyban az ellenséggel

𝓉𝒾𝓏𝑒𝓃𝓃𝓎𝑜𝓁𝒸𝒶𝒹𝒾𝓀

Jennifer

a múlt árnyékai akkor is megtalálnak, ha nem akarod

Gyerünk, képes vagy megcsinálni!

Mélyet sóhajtva mantráztam ezt magamban, mert meglepő módon szívesebben maradtam volna a házban, ahol maffiózókkal voltam körülvéve, minthogy betegyem a lábam a kávézóba, ahova Simonnal beszéltük meg a találkozót.

A legkevésbé sem mondhattam el, hogy befogadtak. Valahányszor megjelentem, a beszélgetések hirtelen elhalkultak, vagy teljesen más téma felé terelődtek. Sokszor vettem észre elfojtott suttogásokat a hátam mögött, és Lucas is úgy őrizte minden lépésemet, mintha én lennék Hasfelmetsző Jack. Nem is tudom mit képzeltem, amikor egy pillanatig is átsuhant az agyamon, hogy profikat megszégyenítő módon majd beépülök, és kirángatok minden létező csontvázat a szekrényből. Profik voltak, egyetlen információmorzsát sem hagytak kiszivárogni, és továbbra sem tudtam mi van az alagsorban. A közelébe sem mehettem.

- Legalább jól csókol? – rántott ki Isabella a bambulásomból, amikor megállt mellettem a kávézó előtt.

- Micsoda?

- Úgy értem, hogy megérte most eljönni ide, és kivívni Javier haragját? Füstölni fog, ha megtudja, hogy kihoztalak.

- Tudom, és köszönöm. – pillantottam a lányra, aki Luna mellett az egyetlen olyan ember volt a házban, aki nem kezelt egy koloncként. Sokszor reggeliztünk együtt, és pár csajosabb beszélgetésünk is volt annak ellenére, hogy egyikünk sem volt kimondottan az a lányos lány. – Igyekszem rövidre fogni. Visszaérünk, mire Javier megtudja. – azzal nagy levegőt vettem, és beléptem a rusztikus kinézetű kávézó falain belülre, majd ahogy megbeszéltünk Simonnal, a kávézó leghátuljába, egy eldugott asztalhoz mentem.

Amikor felhívott telefonon, semmi konkrétumot nem mondott. Zaklatott volt, és szó szerint követelte, hogy találkozzunk, pedig a legutolsó találkozásunk sem sült el valami fényesen. Egész pontosan a fejemhez vágta, hogy mekkorát csalódott bennem. Ami azt illeti, ezen egy kicsit sem lepődtem meg, lassan már én sem tudtam, hogy mekkorát kellene csalódnom saját magamban. A tervem, hogy lebuktatom a Navarro családot, egy helyben állt, és minden nappal egyre jobban megkedveltem Lunát is. Hatalmas volt köztünk az egyetértés a testvérét illetően.

- Szia! Örülök, hogy el tudtál jönni. – amikor az asztalhoz értem, Simon hirtelen felpattant, és egy esetlen ölelésben részesített. Nem, még továbbra sem voltam rajongója az ölelgetősdinek, főleg nem egy pasitól, akivel előtte több is történt köztünk. Igaz, pocsék volt, de megtörtént. – Nem kértem neked semmit, nem tudtam, hogy mit szeretsz.

- Kedves tőled, de nem maradok sokáig.

- Hogy vagy mostanában? Nagyon rég hallottam rólad. – Simon visszaült a helyére, majd én is helyet foglaltam a vele szemben lévő széken. Nyugtalan voltam, csak azt szerettem volna, hogy kibökje végre, ami miatt iderángatott. Semmi kedvem nem volt egy újabb veszekedéshez Javierrel, amint megtudja, hogy elhagytam a házat. Isabella szerint nem volt megtiltva nekem, de Javiernek nem szóltunk róla, és így azért borítékolható volt a kiakadása.

- Jól, köszönöm. – füllentettem. – Elárulod, miért hívtál ide? – dőltem hátra türelmetlenül.

- Tudod, ami történt, az kész őrület, és már nem tudom, hogy mit higgyek. Azért hívtalak ide, mert nagyon bízom benne, hogy amit most elmondok, abból egyetlen egy szó sem igaz és te vagy az egyetlen, aki ezt megcáfolhatja. – Simon riadtan nézett a szemembe, amitől én is nyugtalanabb lettem.