Fehér nyakkendő

48.5 Megbocsátás

Dwight kissé félszegen üldögélt a vendégszobában. A nyakában még ott pihent a vizes törölköző, amibe pár perccel ezelőtt a haját szárította, alatta Deston kinőtt pólójával, ami még így is túl nagy volt rá. De ez most a legkisebb mértékben sem foglalkoztatta. A végtelen hosszúságú nap végre a végéhez közelített, túlvoltak a tanúvallomásokon, a média tolakodó kérdésein, az ordítozó tömegen, az egész rémálmon. Végre biztonságban volt.

Biztonságban a de Malherbe birtokon, amelyet úgy szeretett, mint a saját otthonát – sokszor még jobban is szerette, mint a saját otthonát – és tudta, hogy a jelenlegi helyzetében semmi más nem adhatná meg számára jobban az otthon érzetét, mint a de Malherbe-ek meleg vendégszeretete, Dwight azonban mégsem érezte helyénvalónak, hogy ott tartózkodik.

Nem itt kellene most lennem, hanem Rainnel... Hiába nem akarta az a makacs hülye, hogy átmenjek, ott kellene lennem most mellette és támogatnom őt. Mégis mi a fenét gondolt...

Dwight elhúzta a száját a fájó gondolatra. A kihallgatás után még sokáig ültek egymás mellett hárman, a leomlott Sieger kastély hátsó kertjében – ő, Rain és Mich –, miközben a történtekről beszélgettek vagy épp mély hallgatásba burkolóztak. Lionell volt az, aki megtörte a furcsa álomszerű, szürreális állapotot és felajánlotta, hogy menjenek haza, hogy végre mindnyájan kipihenhessék magukat. A férfinak egyértelmű volt, hogy Dwight velük fog tartani és innentől fogva a de Malherbe kastélyban fog élni (mely gesztustól Dwight kis híján elsírta magát), ugyanakkor szinte rögtön összenézett a férjével. Nem akarta Raint magára hagyni, nem egy ilyen nap után, amikor a világuk kifordult mind a négy sarkából.

– Menj csak. Még magam sem tudom, hogy be tudom-e tenni a lábam abba a házba, ahol minden az apámra emlékeztet. – Rain arca eltorzult, de aztán megcsóválta a fejét és az édesanyja felé tekintett, aki már percek óta halkan várakozott, holtsápadt arccal.
– Anyának most szüksége van rám és... neked is szükséged van a családodra. – Rainnek elgyöngült a tekintete, majd a de Malherbe-ekre nézett, akiktől most pár méterrel arrébb álldogáltak. Hála és rokonszenv csillogott a szemeiben, és Dwight őszintén elcsodálkozott a fiú reakcióján, és egyszerre öntötte el melegség és fájdalom a szívét.

A családomnak tartja őket.

– És neked nincs szükséged támogatásra? – csattant fel halkan, hogy ne hallják meg a többiek mögöttük. Dwight fáradt kérleléssel fogta meg a fiú kezét. – Rain, hadd menjek veletek... vagy ti gyertek inkább velünk, Lionellék biztos nem bánnák és neked sem kellene hazamenned oda, ahol...

– Shh! – Rain mosolyogva vágott közbe, az egyik ujját finoman Dwight ajkához érintve, hogy elhallgattassa. – Menj Lionellékkel nyugodtan, tényleg. Hidd el, hogy mindnyájunknak ez lesz most a legjobb. – Rain ismét az édesanyjára tekintett aggódva. Dwight megértette, hogy a fiú ezt elsősorban Anabelle-ért teszi, aki hiába tartotta magát eddig előttük megingathatatlanul, egyre inkább tudatosulhattak benne a történtek. Hogy a férje, ha akarna sem tudna ma hazatérni hozzájuk, hogy romokban az egész házassága, hogy nem tudta megmenteni Calebet sem... Dwight tudta, hogy nem segítene semmit a jelenlétével. Az asszonynak a fiára volt szüksége, hogy végre otthon kiengedhesse magából az összes fájdalmát és bánatát, és Rainnek is lehet ő nyújthatta most a legnagyobb megnyugvást. Mert talán a normális családokban így működött egy igazi, törődő édesanyával a kapcsolat.
A férje keze az ajkáról a hullámos fürtjei közé csúszott.
– Pihend ki magad, tündérbogár, igazán rád fér – mosolygott Rain fáradtan, majd egy igazi raines, szemét vigyort erőltetett az arcára. – Egy estét talán kibírsz nélkülem, nem?

Hát persze, te paraszt.

Dwight szavak helyett csak hevesen magához húzta a fiút, majd mélyén megcsókolta őt. Ugyan jól tudta, hogy technikailag nem házasok többé a röhejes kis ötvenkilenc százalékukkal, de ez nem igazán érdekelte; úgy érezte, hogy szereti ezt a fiút – még ha csak három hete is ismerték egymást, ez nem lehetett egy puszta fellángolás –, és hiába fognak eltelni napok vagy hetek, akkor sem fognak változni az érzései. Rain ugyanolyan mélyen és keményen szívta meg az ajkait, és a karját a nyakába fonta. Ígérettel fűtöttek voltak az érintései, és egy olyan reményteli mosollyal nézett rá, amelytől Dwight is elhitte a lelke mélyén, hogy talán minden rendben lesz.