Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Házinyúlra nem lövünk

„Apropó: házinyúlra nem lövünk!" – hangzott el azon a napon, amikor felvettek a céghez. Jót mosolyogtam ezen a megjegyzésen, mert a munkahelyi kapcsolatokban sosem hittem. Ha akkor a jövőbe láttam volna, sokkal komolyabban veszem a figyelmeztetést.

Hat évvel később mégis fricskázott velem a sors azon a nyári partin, amit a cég rendezett. Ezt az eseményt, mindenki úgy várta, mintha megváltás lenne a szürke hétköznapokban. Évente három, maximum négy alkalommal tartották meg, attól függően, hogy a főnökségnek milyen kedve volt. Ezt a lazítást csak a mi leányvállalatunknál vezették be, a társcégek más kikapcsolódást találtak ki a dolgozók részére. Nálunk ilyenkor mindenki késő estig lazulhatott a teraszon, vagy a közös helyiségekben, tárgyalókban. Általában csütörtökön voltak ezek a partik, hogy a péntek délutánja mindenkinek szabad legyen. Akiknek a másnap reggeli kelés nehezen ment, azok szabadságot vettek ki, három napig döglöttek otthon. Ők lemaradtak a buli utáni napon tartott pletykás reggelikről, szaftos részletek kitárgyalásáról.

Szóval megtalált engem is az a bizonyos csütörtök. Csak percek voltak hátra a buliig, ilyenkor már senki sem vette komolyan a munkát. Páran alapozni kezdtek az étkezőben néhány töménnyel. Persze ki volt a középpontban? Természetesen Misty, a fekete hajú fürtös üdvöske.

Egy éve került a csapatunkba a cég kedvence, aki nemcsak a csinos külseje miatt került a férfikollégák célkeresztjébe, hanem elbűvölő, temperamentumos stílusa is lehengerlő volt. Meglepő módon a még sokszor kritizáló, mindenben szálkát kereső kolléganők is elismerték a tudását, ami talán az egyedi kisugárzásának volt köszönhető. Persze a férfiak kivétel nélkül rajongtak érte, amiben más, erősen vizuális hatások játszhattak közre, például a fekete, váll alá érő, kócos-fürtös hajkoronája, és a hosszú, izmos lábai. Testi előnyeit sosem titkolta: combközépig, vagy éppen csak hosszabb szoknyákban járt dolgozni, melyeken már el lehetett vitatkozni, hogy belefér-e a munkahelyi öltözék kategóriába, vagy a látványa már-már szexuális zaklatásnak számított a férfiak szemszögéből. Valahogy mindig megtalálta azt a határt, ami még belefért a céges viseletbe. Bár női berkekben megoszlottak a vélemények a külsejéről, de ezt ellensúlyozta az a tény, hogy a munkájában állandó sikereket ért el, nemegyszer kötött olyan üzleteket, amiket korábban más hiába hajszolt.

Talán az eredmények miatt volt vele elnézőbb a vezetőség, akik igazán rugalmasan irányították a céget. A nyitott szemléletet az is tükrözte, hogy az irodában elsősorban huszonéves és középkorú kollégákkal dolgoztam, akik nemegyszer összejártak munka után sörözni, már-már baráti viszonyt ápoltak egymással. A munkahelyi viseletben is a hatékonyság számított, a klasszikus értékek háttérbe kerültek. Habár minden férfi még ingben járt dolgozni, a rövid ujjú fazonok nem kerültek feketelistára, illetve a nyakkendő sem volt követelmény. Persze ha ügyféllel találkoztunk, akkor előkerült a férfipóráz, valamint a szekrényből a zakó, hogy jó benyomást keltsünk a tárgyalásokon. A hölgyek esetében is kéznél volt a kosztüm, vagy a térdig érő ceruzaszoknya, de Misty olyan ügyesen válogatta meg a ruháit, hogy szerintem nem tartott odabent váltást, és úgy tűnt az ügyfelek elfogadták, szerették a stílusát.

Egy éven belül legalább olyan esélye lett a magasabb pozícióra, mint szerény személyemnek, pedig én már évek óta küzdöttem a cégnél. Az üzletkötéseken túl problémamegoldásokkal is foglalkoztam, már-már amolyan mindenesként kezeltek. „Minden nap új embereket ismerhetsz meg, külföldi előrelépés is lehetséges, csoportvezetővé válhatsz" – ilyesmiket ígértek, amikor értékesítőnek jelentkeztem. A motivációm megvolt, a csapatban a tagok sűrűn cserélődtek, szóval bármelyik percben várhattam, hogy vezetőnek neveznek ki, de Misty sikere és népszerűsége keresztülhúzhatta a számításaimat.