Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Ugrás az éjszakába

Démonkát elengedtem, kibújtam belőle, és szembefordítva egy finom puszit adtam az arcára. Combja alá nyúltam, felemeltem, lassan az ágyhoz vittem. Kinyílva az öleléséből letettem, majd csendben, gondolatainkba mélyülten néztük egymást a félhomályban. Egyáltalán nem zavart az, hogy kielégületlen maradtam, sőt: élveztem az örömét, hogy újra és újra elrepíthettem a fellegekbe. Ez boldogsággal, némi büszkeséggel töltött el.

Kisimult arcát megsimítottam, és elmosolyodtam:

– Szeretnél pihenni? Vagy... – hagytam némi szünetet, mert meglódult a fantáziám. Feldobtam neki a labdát: – Vagy járunk egyet a városban?

– Itt? Láttad mi van odakint? – mutatott fáradtan a nyitott ablak felé. – Leszúrnak az első sarkon. Normális vagy?

– Nyugi, hívunk egy taxit, aztán bemegyünk a belvárosba inni valamit. Na?

– Mondjuk elég szomjas vagyok... – nézett mögém elmerengve. – Oké, menjünk!

– Helyes! Aludni holnap is ráérünk! – ugrottam fel mellőle.

Démonka levette a hárommintás harisnyát, majd egy alul nyitott, minta nélküli darabot húzott magára. Melltartó nélkül visszabújt a virágos ruhába, majd a zakó következett, hiszen hűvös volt odakint. „Meggyőzően dögös lett. Ez a ruhaösszeállítás megunhatatlan" – állapítottam meg magamban.

Méltatlankodó tekintettel várt rám, mire magamhoz tértem a látvány okozta ámulatból. Alsó nélkül felhúztam a nadrágot, majd a félredobott ing következett, végül cipőbe bújtam. A táskámba tekert laza kabátot a vállamra dobtam, mert a franc akart csontig fagyni. „Ki tudja, hol leszek pár óra múlva, és akkor jól jöhet majd."

– Lassabban készülsz el, mint én! Mehetünk végre? – türelmetlenkedett csípőre tett kézzel. Minden táskát magunkkal vittünk, nem mertük a szállóban hagyni. Az ablakot becsuktuk, majd kiléptünk a félhomályos folyosóra. Mikor az ajtót zártam, erősen megmarkolta a fenekem. A meglepetéstől félreugrottam, mire a szája elé tett kézzel jót nevetett.

– Látom, nem bírsz magaddal! – ráztam meg a fejem mosolyogva. – Esetleg visszamenjünk egy újabb körre?

– Nem, nem! – suttogott integetve. – Mindjárt szomjan halok!

– Akkor ne incselkedj! Gyerünk, menj csak előttem! – tettem el a kulcsot, és egy ütéssel megpaskoltam a fenekét, amitől ő is megugrott. Mint két tini, úgy vihorásztunk a lépcsőn lefelé menet. Amikor az előtérbe értünk, a recepciós leányzó életuntan emelte fel a fejét, és hasonló lelkesedéssel nézett ránk. Határozottan a pulthoz léptem, és némi mosollyal fűszerezve feltettem neki a tíz pontos kérdést:

– Hívna nekünk egy taxit, kérem?

– Rendicsek – vonta meg a vállát, és már tárcsázott is a mobilján. Biztosan felmerült benne, milyen seggfej lehetek, és miért nem hívtam magamnak taxit, de úgy gondoltam, hogy ha már szállóban vagyunk, hívjon ő.

Miután letette a készüléket, kiszólt a rágója mögül:

– Öt perc és itt van!

– Köszönjük! – feleltem, majd távolabb álltunk a pulttól. A frissen kialakult kínos csendben volt időnk alaposan körbenézni az előtérben: a falak szintén fával voltak burkolva, az egyik oldalon még festmény is lógott. „Tisztára, mint a harmincas évek!" – gondoltam magamban. Ha már nálam volt a fényképező, készítettem a képről egy fotót.

– Rólam is egyet! – súgta a fülemhez hajolva Misty. A festmény alatt egy karfás kanapé várta Démonkát. Intettem a szememmel, aztán kérdőn ránéztem: