Házinyuszi (Hangulatkeringő - 1. rész)

Kivágott jelenetek - A cipőboltban

– Mennyi szép cipő! – ámuldozott már vagy öt perce a kirakat előtt.

– Aha... A kirakatok olyanok, mint otthon – idéztem nem olyan régről, de meg sem hallotta a célzást. – Komolyan mondom, mintha múzeumban lennénk – sóhajtottam fel.

– Hát nem szépek? Mondd azt, hogy nem! Például az ott, ni! Vagy az a másik a sarokban, nézd! Menjünk be! – nyüszögött, aminek nehéz volt ellenállnom.

– Ha ilyen tempóban haladunk, tényleg lekéssük a buszt!

– Ígérem, nem fogjuk lekésni, de menjünk be! – tette össze a kezét könyörögve.

– Persze, ha nyitva van.

– Miért ne lenne? Mert vasárnap van? – dörgölte újra az orrom alá, és a bejárat felé indult. Pechemre nyílt az ajtó, és diadalmas mosollyal lépett be rajta. „Ebben a városban nem ismerik a pihenőnap fogalmát?" – morogtam magamban.

Öt perc múlva legalább három-négy dobozzal a kezemben kísérgettem Mistyt a cipők felpróbálásához.

– Segítesz nekem próbálni? – kacsintott rám, miközben leült.

– Legyek a herceged?

– Persze, mint a Hamupipőkében! – válaszolta vidáman, és már nyújtotta a harisnyás lábát.

– Mit akarsz? Letérdeljek eléd?

– Ó, de cuki vagy! Hát megteszed értem? – édelgett, amitől a hátamon is felállt a szőr.

– Maximum leülök, de térdelni nem fogok!

– Ah, illúzióromboló vagy! – sóhajtotta.

Leültem vele szemben, és az egyik cipőt a kezembe vettem. Ölembe vettem a lábfejét, finoman megsimítottam. Annyira kinyitotta a combjait, hogy simán beláttam az ajkakig. Nyeltem egyet.

– Hogy is mondtad? 'Ha ilyen tempóban haladunk, tényleg lekéssük a buszt!' – dorgált meg.

– Jól van, ne sürgess! Hogy is mondtad? 'Ígérem, nem fogjuk lekésni!' Meg valami olyasmit, hogy 'Mára már elég lesz' – idéztem vissza, de a látvány nagyon felizgatott.

Pontosan jól tudta, mit ért el a játékával, de biztosra akart menni, ezért a talpával gyengéden megtaposta az ölemet. A szemébe néztem és láttam, hogy huncutkodós kedvében van. Megráztam a fejem, mert erre tényleg nem volt időnk, de épp ezért provokált.

Felvette a cipőt, járt benne párat. A harisnyás lábán nagyon jól állt a tűsarkú.

– Na? Hogy tetszik? – sétált benne a tükör előtt, kitolva felém a popsiját.

– Nagyon... – sóhajtottam.

– Akkor a többit is nézzük meg! – ült vissza gyorsan.

A lábát direkt az ölemben pihentette, miközben lehúztam róla a cipőt és a másikat ráadtam. Szerencsénkre nem voltak nyakunkban lihegő eladók, senki sem zavarta meg a játékunkat.

A sejtésem beigazolódott: mindegyik cipő valamiért nagyon jól állt rajta, mégis csalódottan sóhajtott fel:

– Fáj a szívem, mert legszívesebben mindet megvenném!

– És? Nem tudod? Nincs rá pénzed vagy nem akarod?

– Túl sok lenne.

– Sok? Egy ősi indián mondás szerint a női szekrényben végtelen számú cipő elfér.

– Ez így van! – helyeselt. – De hazavinni lenne sok. Lehet, hogy majd a netről megrendelem őket.

– Oké, akkor legyen csak két cipő. Abból az egyiket én fizetem – ajánlottam fel, látva a szomorúságát.