Motorommal leparkoltam a Rising Star előtt és határozott, sietős léptekkel közelítettem meg a bejáratot. Üdvözlés képp intettem a biztonsági őrök felé. Az idősebbiket, Marcelt már volt alkalmam megismerni a klubban lehúzott két évem alatt. Korrekt fickó aki nem kérdez csak akkor ha az nagyon muszáj és igyekszik a munkáját maximálisan teljesíteni. Fél évvel ezelőtt, mikor az életem kritikus szakaszhoz ért és úgy döntöttem szünetre van szükségem Marcel volt az egyike azon kevés személy közül akik támogattak amikor az utazgatás még csak kósza ötlet volt a fejemben. Előfordult, hogy egy húzós műszak után a clubban maradtunk és a VIP részleg bárszekrényeiből csemegézgettünk., melyet mellékesen megjegyzem előszeretettel látogattak olyan pénzes vendégek akik megfelelő összegért cserébe igénybe vehették a tulaj, Langdon táncosainak egyéb szolgáltatásait.
Persze minden fajta ilyesféle "biznisz" számos országban illegálisnak számít ezért ahogy Langdon is szokta mondani ,,a lányok fő feladata táncolni és hozni azt az elvárt szintet amely a hangulat megteremtésére szolgál azonban, ha valaki megtetszik nekik a vendégeink közül és szeretnék jobban megismerni az illetőt vagy akár illetőket az már a "saját" egyéni döntésük amihez neki semmi köze". Na persze.
Egyéb kiváltságok közül legfőbb előnye annak, hogy itt dolgoztam az ingyen pia volt, melynek lehetőségével gyakran vissza élhettem.
Fellépések előtt igyekeztem tartani azt az egészséges mértéket, ami segített a kezdetleges lámpaláz leküzdésében.
A Rising Star ugyanis nem csak a felajzott férfiak vágyainak kielégítésére szolgált. Az itt megforduló vendégek többségét a jó zene és a bár széles választéka csábította be. A tágas, színes fényekkel és illatfüsttel díszített táncparkett a színpad fölé beépített DJ pult és annak utánozhatatlan stílusa messze túlszárnyalta Rosewood összes klubját. Szokás szerint esténként tíz és tizenegy között a lemezlovasunk szünetet tarthatott, mialatt Langdon álltal válogatott, különböző bandák és a nagy áttörésre vágyakozó énekesek léptek fel a zsozsó és annak reményében, hogy egyszer majd egy oda tévedő menedzser a szárnyai alá veszi őket. Nem egy reménytelen terv. A Rising Starban valóban megfordult pár magát menedzzsernek kiadó személy de olyanok is, akik tényleges befolyással bírtak a zenei iparban.
Emlékszem, hogy az első fellépésem után engem is felkerestek és szerződtetni akartak különböző stúdiókban, melyek közt szerepeltek olyan magas színvonalú nevek is mint az ,,Aerial Arts " vagy a ,,Hit the road" music stúdio.
Csábító, busás jutalommal kecsegtető ajánlat volt mindkettő egytől egyig mégis inkább a visszautasítás mellett raktam le a voksomat. Nem hiányzik a fényűzés. Mai napig azon az elhatározáson vagyok, hogy a hírnév okozta pozitív dolgok mellett a negatívak lennének azok melyek felesleges terheket rónának a nyakamba.
Marcus is egyetértett velem akkor, mikor elújságoltam neki az ,,Aerial Arts" ajánlatát, hogy hatalmas súly nehezedne a vállamra azzal, ha elfogadnám. Mindezek ellenére bíztatott, hogy mérlegeljem a pozitív tényezőket is, hiszen még fiatal vagyok és a bennem rejlő tehetséget ne hagyjam kárba veszni. Két hétig vívódtam, mérlegeltem mire végül döntésre jutottam.
A férfi egyike továbbá azoknak az egyéneknek, akiket valamilyen értelemben közelebb engedtem magamhoz ez pedig idő elteltével kölcsönössé vált. A VIP részleget látogató sokadik alkalommal egyszer sikerült jobban felütnünk a garatra aminek meg is lett a következménye. Marcus aznap elég ramaty állapotban jött be dolgozni ami Langdonnak is szemet szúrt és egy szerencsétlen incidenst követően, mikor is az egyik felajzott, erősen ittas vendék megpróbálta az egyik táncost ott helyben mindenki szeme láttára magáévá tenni Marcus közbe avatkozott és...nos, alaposan helyben hagyta a fickót, Langdon megszidta amiért azt nem kint intézte el. A történtek pedig kicsit sem segítettek az amúgy is rossz hangulatán ezért úgy döntöttem meghívom egy italra műszak végén. Nem gondoltam volna, hogy végül a mindig széles, életvidám mosolya mögé rejtegett ok, mely magyarázatot ad a bánatára özönvízként zúdul ki megviselt lelkéből.
Megtudtam, hogy az öccse súlyos szenvedélyben szenved és minden erőfeszítése ellenére úgy érzi képtelen kirángatni testvérét ebből a kilátástalannak tűnő helyzetből. Az elvonó és a folyamatos figyelem ellenére a körülmény változatlan maradt. Mikor úgy döntöttem elhagyom a várost egy kis időre megígértem, hogy tartom vele a kapcsolatot. Két hónapja Marcus felhívott és közölte a lesújtó, szívfacsaró hírt miszerint az öccse egy héttel az elvonót követően túladagolásban életét vesztette.
A robusztus, harmincas évei közepén járó életvidám férfi termete ellenére mostanra vékonyabbnak tűnt. Kreol arcbőrét ráncok sokasága tarkította, szemei alatt sötét fekete karikák álmatlanságáról és elgyötörtségéről árulkodóan villantak meg a kék neon fényben.
- Chloe!-köszönt Marcel egy széles mosoly kíséretében-Téged is látni?
A szarkalábak ismételten megvillantak de az öröm amit mutatott akár pár másodperc erejéig de őszintének látszott. Szorosan magamhoz vontam.
- Jó újra látni, nagyfiú!
- Az érzés kölcsönös!
- Ennek örömére egy ital?-vetem fel az ötletet. Marcel arca ismét felderült de aztán hezitálva elhúzta a száját.
- Jó lenne de az új beosztás szerint még két órát le kell húznom.
- Megvárlak!
- Biztos vagy benne? Én holnap is itt leszek, bepótolhatjuk..
- Nem gond! Addig is megismerem az új arcokat!
- Részvétem, kislány!-kuncog.
Mielőtt válaszra nyitottam volna a számat, kivágódott a bejárati ajtó és megjelent Grace az egyik felszolgáló. Szőke, kócos haja mágnesként tapadt izzadt homlokára s fáradt, zöldes barna szemeit egyenesen rám szegezte. Arcán a nyers döbbenet és öröm egyvelege tükröződött.
- Hát igaz? Tényleg visszatértél. Hallottam, hogy újra munkába állsz de nem hittem, hogy már ma!-hadarja-Hol voltál? Fél éve nem is hallottunk felőled semmit. Ugye nincs semmi baj?
- Csak egy kis szünetre volt szükségem. Nem akartam felhajtást ezért nem szóltam.
- Ugye maradsz?
- Persze. Nem megyek sehová, ígérem.
Grace csuklómra kulcsolja csontos, törékeny kezét és széles vigyorra húzza vörös ajkait.
- Gyere, szünetem van. Megmutatlak a többieknek, ezt nem fogják elhinni!-visítja. Időm sem volt elköszönni Marceltől, Grace már be is húzott a klub ajtaján és végig vezetett a tömegen egészen a bárpultig ahol végre engedett erős szorításából.
Jack, aki a bár jogos "tulajdonosa" immáron 3 éve éppen a sörök kitöltésével volt elfoglalva így Grace észrevétlenül lecsempészhette az alsó polcon csücsülő pezsgőt. Még mindig meglep, amilyen pöttöm és vékony, olyan erős.
- Egy pohár nekem-rakja le a pultra a poharakat-És egy pohár Chloenak!
- Chloe?!-ismétli Jack zavartan és megállapodott a tekintete az üvegen-Hé, te meg mit...
Mielőtt befejezhette volna mondandóját, hirtelen megpillantott. Pimasz mosolyt ejtek a döbbent férfi felé. Jack, bár a huszas évei végén jár mégis idegen szem, ismerettség híján gyermeteg arcát könnyedén összetévesztheti egy tizenéves kamaszéval. A csodálkozástól kistányér méretűre tágult világosbarna szemei alatt, telt gödröcskéi leljebb csúsztak karakteres, enyhén borostás arccsontján. Grace-hez hasonlóan a tömeg okozta hajtás végett verejték cseppek gyöngyözték a fények miatt teljesen sápatagnak ható homlokán, melybe belelógott pár kósza, göndör szőke tincs. Mióta nem láttam, haja igencsak megnőtt, immáron gondosan beállítva, hátra kötve hordja azt. Apró, elkóborolt hajszálai pedig erősen a túlhajszoltság érzetét keltették.
- Szedd össze az állad, még piszkos lesz!-vetem oda neki.
- Chloe!-nyögte ki végül nagy nehezen a nevemet és közelebb lépett. Szemeiben ezúttal már nyoma sem volt utóbbi meglepődöttségének, helyette harag és értetlenség egyvelege tükröződött-Hol a picsába voltál eddig és miért nem jelentkeztél?
Mellkasom fájdalmasan összeszorult a bűntudat pillanatnyi szelére, mely áthatolt egész testemen és arra késztetett, hogy bűnbánó tekintettel viszonozzam számonkérő hanglejtését. Mindenki ezzel jön. Aggódtak, ez érthető hisz nem adtam magamról életjelet egészen idáig, kivéve azokon a napokon mikor Marcelt felkerestem és rajta keresztül megüzentem, hogy jól vagyok.. Mindezek ellenére ez akkor is az én döntésem volt és nem is lehetett volna nagyobb szükségem egy kis szünetre mindazok után, ami történt.
A gyomrom váratlanul összeugrott a hirtelen jött emlékekre, amiket igyekeztem gyorsan elhessegetni a fejemből mielőtt még késő lenne.
- Tényleg sajnálom skacok, nincs mentségem arra amit tettem talán csak annyi...-erőt gyűjtöttem magamon egy mély lélegzetvétel erejéig, majd folytattam-hogy képtepen voltam itt maradni azok után...
Nem bírtam befejezni. Szerencsémre Grace és Jack ismernek már annyira, hogy szavak nélkül is értsék miről van szó.
- Caleb-sóhajtja szomorúan Grace.
- Az az arrogáns fasz...!-fortyogta Jack-Ha akkor Marcel nem előz be én magam vertem volna be a képét!
Megállt bennem az ütő. Rámeredtem. Időbe telt, mire felfogtam az imént hallottakat.
- Hogy...mit tett Marcel?-formálom a szavakat rekedtes hangon.
- Ó ez jó lesz!-állapítja meg Grace önelégült arckifejezéssel és oldalba bökte a még mindig mérgelődő férfit, ő azonban csak nyelvébe harapva meredt tovább maga elé. A lány elővett mégegy poharat és megtöltötte mindhármunknak, Jackre hagyva a sztori elregélését.
Türelmetlenül cikázott feszült tekintetem kettejük között azonban innen úgy tűnt, hogy mindketten az őrületbe akarnak kergetni a hallgatásukkal.
- MONDJÁTOK MÁR!-fakadok ki végül.
- Chloe!-érkezik valahonnan a távolból egy ismerős hang. Langdon.
Az ijedtség hatására megfordultam a tengelyem körül, hogy szembe nézzek főnökömmel, kinek láttán igyekeztem leplezni őszinte döbbenetem és előtörni készülő, hangos kacajomat. Utóbbit éreztem képtelen leszek megakadályozni, így az utolsó pillanatban szám elé raktam a kezemet.
Langdon külseje ugyanis jócskán eltért a megszokottól. Az ötvenes évei elején járó, talpig öltönybe és hozzá illő drága szettben tetszelgő, robosztus férfi ezúttal is adott a megjelenésre. Legalábbis ha csak az öltözetét és nem újdonsült, sötétzöld haját vesszük alapul.
- Uram!-köhintem ezzel is lenyelve ismételten kikívánkozó nevetésem.
- Tíz perc múlva műsor. Állj készen!
- Igenis, Mr. Langdon!-bólogatok engedelmesen.
Megvártam amíg a férfi elvonul, s kihasználva a kínálkozó alkalmat, vigyorogva Jackre és Gracere meredek.-Mi...az isten van Langdonnal?
- A fodrásza...-Grace gyorsan hozzá teszi-akarom mondani a VOLT fodrásza véletlenül rossz színt kevert ki és ez lett az eredménye.
- Valami borzalmas!-kuncogtam elég hallkan ahhoz, hogy azt csak ők hallhassák..
- Tudom! Olyan mint egy két lábon járó sárgarépa!-kontrázott Grace.
Ezen még Jack is elmosolyodott. A színpadra meredtem és az alatta tomboló tömeget kezdem tanulmányozni. Mély lélegzetet veszek..
- Munkára fel, hm?-mormolom az orrom alatt és lehúztam a poharam teljes tartalmát. Grace bíztató mosollyal ajándékozott meg.
- Hajrá!
- Ügyes leszel!-csatlakozik Jack..
~~~~~~~~~~
Két perccel később már a színfalak mögött voltam a többi zenésszel és előadóval együtt.
Párat már ismertem régről a háttér táncosok és énekesek közül de ahogy látom az újoncok leginkább utóbbi csapatát erősítették.. A kezdésig hátra lévő, utolsó perceket az új arcok üdvözlésével és az általam választott dal ismertetésével töltöttem.
- Szeva' srácok és dögös csajszik ott az első sorban lássunk végre valami akcióóót!-kezdtek bele a felkonferálásba-Hölgyeim és uraim az angyalhangú, szívdöglesztő Chloe Blackwell!
A következő pillanatban a függöny, pont végszóra tárult szét előttem, mi pedig addigra már a helyünkre állva vártuk, hogy a fények ránk vetüljenek és bele kezdhessünk az előadásba.
A közönség halk zúgolódása időközben betöltötte a klubb kezdetleges csendjét. Bólintással jeleztem, hogy készen állok, melyet egy kezdetleges gitárszólam, azt pedig a közönség izgatott harsogása követte. Itt az idő. A fények életre keltek köröttem, én pedig mikrofonomat megragadva belekezdtem annak a dalnak, amely a leginkább csillapítani tudta nemrégiben előtörő, fájdalmas emléim.
A választásom Nickelbacktől a ,,How you remind me" című számára esett Rock&Roll stílusban előadva.
- Sosem tartottam magam bölcs embernek, sosem kezdtem kockázatos dolgokba-kezdtem bele alig hallhatóan, könnyeimmel küszködve-Belefáadtam már, hogy vakként kell élnem..
Folytattam egyre bátrabban hagyva, hogy a keserűségemet elmossa az egyre növekvő haragom.
- De elegem van az értelmetlen érzésekből is!
Ezután belekezdtem a refrénbe olyan hangosan ahogy csak a torkomon kifért. Behunyt szemekkel adtam át magamat a kirobbanó, elfolytott érzéseimnek amiket már nem tudtam és nem is akartam tovább megfékezni.
- Így emlékeztetsz arra, hogy ki is vagyok valójában! Nem vall rád, hogy bocsánatot kérj!-ekkor újra kinyitottam a szemeimet és végig néztem a tomboló embertömegen- Egy teljesen más történetet vártam de ezúttal hibát követtem el azzal, hogy neked adtam a szívem, te pedig összetörted...
Leblokkoltam. Ez volt az a pillanat, amikor a végtelennek tűnő önbizalmam szertefoszlott egy szempillantás alatt. Nem jött ki hang a torkomon csak álltam ott teljesen megsemmisülve várva arra, hogy megnyíljon alattam a színpad és örökre elnyeljen a sötét, tátongó mélység. Olyan volt ez, mint valami béna tini dráma ikonikus jelenete, mikor a főhös megpillantja a tömegben élete szerelmét és hirtelen elfelejti a dalszöveg folytatását, hogy örökre elvesszen imádata tárgyának szelíd tekintetében. Blah...
Nem! Ez a jelenet véletlenül sem volt ikonikus, sokkal inkább szégyenteljes és gyomorforgató. Az állítólagos, elvárt szelíd tekintet, pedig sokkal inkább izzodt a lesajnáló arckifejezés és gúnyos mosoly mögött. Szerelmem tárgya pedig nem más, mint Caleb személyében tetszelgett az egyik szélső asztalnál, kéz a kézben egy igencsak alul öltözött vöröske társaságában, aki látszólag valami fontosat magyarázott éppen bőszen a fiúnak.. Rá sem hederít. Engem néz azzal a lekicsinylő ábrázattal. A tömeg bosszús, türelmetlen morajlása pedig ahogy nőtt, úgy lett Caleb mosolya egyre szélesebb és szélesebb.

You've reached the end of published parts.

⏰ Last updated: Jan 22, 2022 ⏰

Add this story to your Library to get notified about new parts!

Rising Star Where stories live. Discover now