Kísérlet (18+, Erőszak)

Amnézia

Egy székhez kötözve ébredtem. Szám nagyon erősen le volt ragasztva, és mozdulni se bírtam. Akárki rakott ide, az biztosra akart menni, hogy ne tudjak elmenni. Meg úgy levegőt venni se.
Légszomjam egyre jobban kezdett zavarni, és sírni kezdtem. Nem tudom hogy kerültem ide, nem tudom hol vagyok, és a nevemet se tudom. Kétségbe esésembe zokogni kezdtem. Kinyílt előttem az ajtó, és a fény szememet szúrva áradt be a résen. Sikoltani kezdtem, de a számon lévő tapasz miatt csak érdekes hangokat tudtam kiadni.
Az ajtón egy magas, nagydarab férfi lépett be sötét ruhában. Felkapcsolta a szobában lévő lámpát, és elém tárult minden. Egy sötét pince szerű helységbe voltam bezárva. Pontosan a szoba közepére.
-Jó reggelt - lépett be a férfi egy másik székkel a kezébe, és leült elém.
Hosszú szőke haja volt, már-már fehér, sötétbarna szemekkel, és markáns állal.
-Tudom, most eléggé össze lehetsz zavarodva, de ne aggódj. Amíg nem ellenkezel, addig biztonságban vagy - mosolygott rám.
Basszus, mit akar velem ez csinálni? Hogy kerültem ide, mi történt? Nem emlékszem semmire, olyan mintha kitörölték volna az összes emlékemet.
-Leveszem a szádról a tapaszt, de ha ordítani mersz elvágom a torkod, megértetted? - majd odanyúlt hozzám, és egy hirtelen mozdulattal letépte rólam.
Lehajtottam a fejem, és fájdalmasan felvonyítottam. Folytattam a zokogást, és nem értettem semmit. Ki ő?
-Ki vagy? Hogy kerültem ide? - szipogtam elkeseredetten.
-Az nem számít, hogy én ki vagyok. Kellessz nekem, és elhoztalak. Tökéletes alany vagy a kisérletemhez. Tudod, ha az utcán valakihez odamennék és megkérném, hogy legyen az alanyom, biztos, hogy nem tenné meg. -
-Micsoda? Milyen kisérlet? Nem akarom kérlek engedj el - sírtam.
-Ne aggódj, ha minden rendben fog menni, semmi bántódásod nem ér. Be is avatlak. Egyszer volt egy férfi, aki egy medencés buli alkalmával beleugrott a medencébe, egy ponton beütötte a fejét, és másnapra mesterien zongorázott. Ha az agyban stimulálok egy pontot, saját kezűleg készíthetek zseniket. -
-Nem akarom, kérlek engedj el! Fizetek neked, légyszíves! -
-Gondoltam, hogy pánikolni fogsz. Emlékszel valamire? -kérdezte
-Nem. Nem emlékszem semmire. Segíts kérlek! - zokogtam, és már nen bírtam tovább. Pisilnem kellett, rosszul voltam és úgy éreztem, hogy el fogok ájulni.
-Mi a neved? -
-Én... én.... nem emlékszem -
Alig tudtam már beszélni, úgy éreztem összeszűkül a világ körülöttem. A zokogástól már egyáltalán levegőt se kaptam, és remegtem.
-Jól van már, nyugi. Nem is csináltam veled semmit. Mi lenne, ha lenyugodnál? Hiszen mostantól velem fogsz élni -
-Miért pont én? - nyögtem ki
-Mert te voltál a legpotenciálisabb. Értelmes vagy, és kedves. Magas az intelligenciád. Kíváncsi vagyok, hogy mit lehet kihozni belőled. -
-NE HEM! - ordítottam rá, ő pedig arcon csapott. Jobb orcám égett, és oda se tudtam nyúlni, hogy enyhítsem a fájdalmat.
-Viselkedj! -
-Hogy hívnak? -
-Viktor -
-Tehát Viktor lennék? - hallgattam el.
-Nem, dehogy is, ne legyél buta! Te lány vagy. - nevetett. -Én vagyok Viktor! A te nevedet nem tudom. Hmm... Legyél Chara. Az illik hozzád. -
Hallgattam. Biztos emlékezni fogok még.
-Most elengedlek, de ha szökni mersz, azt nagyon megbánod. -
Viszont a megérzésem azt súgta, hogy innen mihamarabb el kell tűnnöm.
Viktor elengedett, én meg rögtön kiugrottam a székből, és a sarokba rohantam. Viktor furcsán nézett rám, ahogy összegömbölyödve gubbasztok a pince sarkában. Nem sokáig firtatta a dolgot, kisétált a helységből és rámzárta az ajtót. Sokszor, szóval több zár van.
Eltörtem az egyik széket, és a szöges széklábat a kezembe tartva elbújtam az ajtó mellett. Ha bejön, leütöm és elfutok.
Vártam. Sokáig.
Egyszer csak lépteket hallottam, és készenlétben állva vártam. Azt ajtó nyílt, be is lépett rajta valaki, majd leütöttem. A sok étel kiborult a kezéből, és néztem ki lehetett ez. Hát nem Viktor volt. Basszus, akkor többen vannak. Kirohantam a pincéből, egyenesen fel a lépcsőn, ahol még egy ajtó volt. Kinyitottam. Az az idióta nyitva hagyta, ha! Mosolyva futottam fel egy elég érdekes szobába. Egy kamra volt az, tele késekkel, és mindenféle fegyverrel, amerre a szem ellát. Gyorsan lekaptam egy kést az egyik polcról, és nyúltam volna a kilincsért, de azt valaki kinyitotta helyettem.
Viktor magaslott az ajtóba és egy pillanatra mindkettőnk csak megdöbbenve nézett. Én félve, ő mérgesen.
-Takarodj vissza - mondta vészjóslóan nyugodt hangon, nekem meg más se kellett, rohantam is vissza. Lépcsőfokokat kihagyva rohantam le, majd az egyiknél elcsúsztam, és tovább zuhantam. Bal kezemre rá is estem, és a térdemet is beütöttem. Gyorsan feltápászkodtam, és elővettem a kést, amit loptam. Viktor is hangos léptekkel dörömbölve leérkezett.
-MIT MONDTAM? - ordított velem. Most kell erősnek lennem, nem sírhatom el magam. Legjobb védekezés a támadás.
Álltunk egymás előtt, mint két ellenség. Most dől el, hogy Viktor fog nyerni, vagy én.
Szívem a torkomban dobogott, és erőt gyűjtöttem.
-Leszarom! - kiáltottam, majd elszántan nekiugrottam Viktornak. Elkapta a kezem, amibe a kést fogtam, és hátra rántotta. Kitépte a kést a kezemből, még próbálkozni se tudtam. Megint teljesen kétségbe estem, és eluralkodtak rajtam az állati ösztönök.
Ugyan csan nekiugrottam, csak most foggal-körömmel. Megharaptam vállát, és jó erősen kiharaptam belőle egy darabot. Ő felordított, ellökött magától, és végighúzta combomon a kést. Összestem. A férfi teste mellé zuhantam akit leütöttem, és nem bírtam mozogni a hatalmas fájdalomtól. Viktor még a gyomorszájamba rúgott, amitől már eleredtek a könnyeim.
-Most megöllek, bazdmeg - fogta rám fegyverét, és kibisztosította.
-Neh! - Sírtam, és féltem. Éreztem, hogy magam alá is piszkítottam, ami biztos nem kelthetett jó látványt.
-Kérlek hagyj életben! - zokogtam.
Viktor szemébe néztem. Megbánást és haragot láttam benne. A stukker a kezébe megremegett, elvette előlem, majd a saját halántékához szegezte.
-NE! - kiáltottam.
-Bevetted. - nevetett rajtam, én meg nem tudtam a szituációt hova tenni.
-De attól még megölhetnélek, de nem teszem. - rakta el fegyverét hosszú fekete kabátja belső zsebébe.
Mégjobban zokogni kezdtem. Úgy éreztem ez volt az utolsó csepp a pohárban, és elhánytam magam. Átfeküdtem a hátamra, és fenn akadtak a szemeim.

-Olyan érdekes, hogy a puszta félelem mit képes csinálni egy emberrel. - nézett engem Viktor. Most már nem egy székhez voltam kötve, hanem egy rácsos ágyhoz, paplannal, párnával. Ez már egy kicsit barátságosabb, mint az előző.
-Semmi okod félni, a kísérletet lelki és testi állapotod miatt elhalasztottam. - mondta Viktor.
Hála az égnek. Több időm lesz szökést tervelni.
-Apropó... Ami a tegnapot illeti. Kicsit szigorítanom kell veled kapcsolatban, hiszen engedetlen voltál. Nem gondoltam volna, hogy amnéziával is ilyen makacs vagy, Chara.
Megmozdultam. Minden apró porcikám fájt, és a gyomorsav égette a gyomrom.
-Bár sajnálom, hogy így rádijesztettem. Legközelebb jobban oda fogok rád figyelni.-
Viktor közelebb jött és megsimította az arcom, mire összerezzentem. Vesztettem, nekem már ez a sorsom. Még mindig nem emlékszek semmire, csak arra, hogy nagy veszélyben vagyok, és nem tudok szabadulni. Bal kezem hozzá van bilincselve az ágyhoz, és tele vagyok sebekkel. Kezem be is van kötve, meg a lábam is.
-Nézd, hoztam neked enni meg inni.- Adott nekem egy tálcát Viktor, de a kaja láttán minden étvágyam elment, és rámjött a hányinger.
-Nem vagyok éhes.-
Viktor összeráncolta szemöldökét.
-Én nem azt kérdeztem, hogy éhes vagy-e , hanem azt mondtam, hoztam neked enni. Muszáj enned.- rivallt rám, én meg a vajaskenyérhez nyúltam, mint valami ebgedwlmes kiskutya, és kis falatokkal enni kezdtem. A kenyér felét meg is tudtam enni, de a többit otthagytam.
-Ennyi? - nézett rám kérdőn Viktor. Egy aprót bólintottam, aztán félrerakta a tálcát és mellémült. Teljesen benne volt aurám annak részébe, ahol már felettébb kellemetlenül éreztem magam, és próbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magam. Viktor a kikötözött kezemhez nyúlt, és erősen meghúzta, nehogy ki tudjak szabadulni.
-Többet meg ne próbálj elszökni. A bizalmamat már eljátszottad, innen többé nem szabadulsz - mormolta ijesztő hangon.
Könnyek szöktek a szemembe. Úgy érzem akárhányszor is fogja kimondani ezt a mondatot, mindig megríkat vele. Szomorúságom nem sokkal később dühhé vált. Ökölbe szorítottam a kezem, és a tálca ételt Viktorhoz vágtam.
-Az első dolog az lesz miután innen kiszabadulok, hogy megöllek, te beteg állat! - ordítottam a fejéhez, mire Viktor letörölte magáról az ételt, és nekem rontott. Szabad kezemet lefogta, lábaimra térdelt, és zsebéből egy bicskát húzott ki.
-Tudod Chara, én annyira nem akartalak bántani, de te igazán kiharcoltad. - majd államat elkezdte felnyesni. Felvisítottam fájdalmamban, és minden könnyem égette a nyílt sebet. A meleg vérem csatakokban folyt le a nyakamon, le a ruhámra, és a takaróra. Mindennemű ellenkezést abbahagytam, hiszen nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy mennyire fáj.
-Még mindig el akarsz szökni? - hajolt közel hozzám Viktor, de én nem válaszoltam, csak erősen behunytam a szemem. Kérlek legyen már vége.
-HALLJAM!-
-És még meg is öllek - húztam egy fájdalmas mosolyra a számat. Bár ne tettem volna. Viktor a takarón keresztül újra belenyomta kését eleve is fájó combomba, majd megint felordítottam.
-Elég legyen kérlek! Legalább akkor te ölj meg - könyörögtem neki.
Viktor felállt rólam, és pólójában megtörölte kését.
-Hozok kötszert. - majd elviharzott.

Kaptam egy kis sárga virágot, könyveket, és egy éjjeli szekrényt.
Lábaimat feltámasztottam a pince falaira, és fejjel lefele lógtam le az ágyról, már amennyire bilincsem engedte azt. Szabad kezemet lóbáltam, és próbáltam nem halálra unni magam.
Megbeszéltem magammal, hogy nem fogom feladni. Igen is addig fogok harcolni, amíg én, vagy Viktor meg nem halok. Minden egyes nap tervelem szökésemet.
Elő is vettem a legvastagabb könyvem, és kinyitottam pontosan a közepén. Egy kis lyuk tátongott benne, amit én vájtam ki benne, hogy beleférjen a toll, amit Viktor farzsebéből loptam. Nem tudom csak úgy eltenni, hiszen biztos elvenné tőlem, nehogy megtámadjam őt, vagy magamat.
Mostanában elég gyakran kapott rajta olyan dolgokon, hogy elloptam tőle valamit, de ebben az esetben fokozottan figyeltem rá, hogy ilyen ne történjen meg. Arra a tollra szükségem van, hogy lejegyezzek mindent és mindenkit. Könyveim üres lapjaira jegyzek mindent saját írásmóddal, amit én találtam ki, ha esetleg Viktor rálelne. Bár mostanában nem kutat annyit a cuccaim között, de előfordul, hogy talál nálam egyet s mást.
Olyan egyedül érzem magam. Viktor naponta egyszer jön le hozzám, akkor is csak vacsorát ad. Meg van tiltva a dolgozóinak, hogy kommunikáljanak velem, nehogy kihúzzak belőlük valamit. Úgy érzem lassan be fogok csavarodni, annak meg nem lesz jó vége, mert akkor az egész tervemnek lőttek, pedig már egész szépen begyógyult mindenem, a lelki sebeimen kívül. Remélem ezeket is elfelejtem úgy, mint a nevemet, és minden mást.