Engedj el [Kakashi x Obito fanfiction]

18. Hullámzás

Obito soha sem gondolta volna, hogy a néhai legjobb barátja lesz az az ember, akivel még életében hasonló dolgokat fog művelni, és most mégis ez történt. Pár hét alatt teljesen belehabarodott, pedig ezelőtt ki nem állhatta, és azt kívánta, bárcsak eltűnne a közeléből örökre... Mekkora hülye is volt, most már kristálytisztán látta, sőt érezte is - fizikailag.

Lassú csókcsatát vívtak a lágy hullámok között, amiket a mozdulataik keltettek a vízben, ahogy újra és újra egymás után kaptak. Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy az Uchiha ép keze elengedje Kakashiét és inkább az ezüstös tincsekbe túrjon a tarkójánál, bele-beleszorítva a puha hajba. A Hatake sem támaszkodott már felette, inkább helyet foglalt az ölében, közrefogva őt a combjaival, ahogy térdelt, és így csak még inkább összeértek, de ez őket a legkevésbé sem zavarta.

Csak azon a ponton voltak képesek elszakadni egymástól, amikor már egyikőjük sem kapott igazán levegőt. Mindketten pihegve, oxigénért kapkodva bámultak a másikra, és Kakashi csak hagyta, hogy a homloka a feketehajúéra essen erőtlenül, közben mindkét kezével az arcát cirógatta, azt képtelen volt abbahagyni. Hát tényleg megtette... Fürdés közben letámadta Obitot, aki ahelyett, hogy ordítva dobta volna ki a kádból, viszonozta az összes csókját, és még többet is adott értük. Most, hogy ép ésszel is realizálta ezt, nem tudott nem elmosolyodni, és csak becsukta fekete szemeit, élvezte a másik közelségét a forró vízben. Isteni érzés volt.

- Te tényleg a meglepetések embere vagy, Hatake Kakashi.

Az említett erre felkapta a fejét és kicsit eltávolodva pislogott az Uchihára, akinek az arcán egy lágy mosoly ült, ahogy felnézett rá. Még mindig tartotta őt a tarkójánál, és most ezt kihasználva visszahúzta magához a Hatakét, ezzel újra összedöntve a homlokukat. Kakashi megkönnyebbülten felsóhajtott, az ajkai pedig újra felfelé kunkorodtak.

- Megleptelek? - súgta vissza halkan, közben a szája mellé csempészett egy puszit, nem tudta megállni.

- Hát... Amikor itthagytál, azt hittem részedről vége és inkább hagyjuk abba ezt az egészet... Meg egész nap furcsa voltál. - A keze előrecsúszott a férfi arcához, végül megállapodott az állkapcsán, hüvelykujjával az alsó ajkát becézte.

- Tudom... - sóhajtott megint, a szemeit röviden lesütötte. - Én csak... Próbáltam kitalálni, hogy mi legyen.

- És ide lyukadtál ki? - Csak kuncogott, nem tudta értelmezni, hogyan jutott el idáig a mindig higgadt és logikus Hatake Kakashi - aki ebbe a kérdésbe halványan bele is pirult, amit Obito veszettül édesnek talált.

- Ha nem tetszenek a módszereim, ki is mehetek. - mormogta, szemeit összehúzva nézett a másikra, aki csak megrázta a fejét.

- Te mondtad, hogy többé nem hagysz egyedül, nem igaz?

A Hatakét meglepte ez a hirtelen kérdés, és egyben el is öntötte boldogsággal. Nem tudta megállni, miután határozottan bólintott, újra az Uchiha puha ajkaira tapadt, most inkább hevesen, mint gyengéden. Nem engedi el soha többé, nem ő, bármibe is kerüljön, ezt egy életre megfogadta ebben a momentumban. A sors már bebizonyította, hogy egymás mellett a helyük, és ezt nem fogja elfelejteni még egyszer, nem követ el újra egy ilyen hatalmas hibát. Elveszítettek tíz évet, de ez nem fog újra megtörténni, erre megesküdött magának.

- Obito... - súgta az ajkai közé, amik már enyhén feldagadtak a játékuktól.

- Mondd. - Még röviden súrolták egymást, aztán Kakashi kissé eltávolodott. Mintha küzdött volna vele, hogy kimondja, amin gondolkozott, ez pedig a feketehajút kíváncsivá tette. De aztán csak kinyögte.