Nope [tsukkiyamakagehina]

36

Bemászok az ablakba magam alá húzva a lábaimat. Meglepően nehéz manővernek bizonyul a vékony párkányon, de amint megvan az egyensúlyom, már gyerekjáték kényelmesen elhelyezkedni. 

Azt hiszem tényleg fel akarom hívni a bátyámat... 

A gondolataim mindenféle rendszer nélkül áramlanak össze-vissza és kezdek egyre jobban belezavarodni... Nem tudom javítana-e a helyzeten, ha megpróbálom valaki másnak elmagyarázni, de az általában azért segít. Mondjuk azzal a ritka 5 alkalommal még nem lehet pontos következtetéseket levonni... Mindenesetre érdekelne is, hogy neki mi erről a véleménye.  

Megkeresem a számát és rányomok. Kihangosítom a telefont. Nincs senki ilyenkor ebben az épületben. Eddig az emeletig pedig máskor se sokan jönnek fel... 

Persze ilyenkor szokott filmekben az következni, hogy valaki véletlenül arra járt és "szegény", "szerencsétlen" kénytelen volt végig hallgatni a személyes beszélgetést és rájön a másik szereplő tragikus titkára... Nos, ha valaki idetéved ilyenkor, azt nem véletlenül teszi, úgyhogy "szegény", "szerencsétlen" bekaphatja, amiért kihallgat. Meg hát, elég hosszú ez a folyosó és nyílt terep... észre fogom venni, ha valaki jön. 

A telefon halk, egyenlő időközönként felhangzó búgással jelzi, hogy kicseng. Mindig is megnyugtatónak tartottam a hangot... Addig legalább van időm végiggondolni, hogy mit akarok mondani. 

A szokásos elcsuklás jelzi, hogy felvette és meg is hallom Akiteru vidám hangját. Beleköszön, megkérdezi hogy vagyok, történt-e valami és nekem csak ekkor esik le, hogy még mindig nem mondtam el neki azt... 

Azt se tudja, hogy kaptam-e valakit lelki társnak vagy csak az üres alkaromat rejtegetem anya elől... Nem tudja, hogy többen vannak és kik azok és hogy én mennyire nem akarom, hogy romantikus legyen. Hogy felejthettem el, hogy már nem az a 7 éves gyerek vagyok, aki mindent megoszt a testvérével? Ez nem olyan dolog, ami csak "ejnye, kiment a fejemből"! 

 - Kei? Itt vagy még? 

 - Nem. 

 - Szia! Már azt hittem véletlen benyomódott nálad a hívás - nevet fel. 

Igen, ez tökéletes! Csak azt kell mondanom, hogy véletlen volt, de most mennem kell. Este lehet majd felhívom, hogy bocsánatot kérjek. Beszélhetek vele az edzőtáborról és el is felejti, hogy ez valaha megtörtént... 

"Igen, tényleg véletlen volt, bekapcsolva maradt a zsebemben. Bocsánat, de most le kell raknom, később beszélhetünk." 

Mondd már ki! 

 - Emlékszel a szülinapomra? 

Nem! Nem ez volt a terv! 

 - Igen, persze! 

Hallom a hangján, hogy mosolyog... 

 - Azóta se mondtad el senkinek, hogy kit kaptál? - kérdezi csipkelődve. 

 - Valakinek megmondtam előbb, mint neked - ismerem be, mire teljesen elcsendesedik. - Vagyis inkább megmutattam. Meg kellett néznie a karom... megsérültem... 

 - Orvos? 

Lehunyom a szemem. Hát, Sugát legnagyobb jóindulattal se nevezhetem orvosnak... 

 - Egy csapattársam. 

 - Oh. 

 - Sajnálom. 

 - Nem baj, dehogy is! Nem haragszok! - kiált fel lelkesnek tettetett hangon. - Sportbaleset, igaz? Teljesen megértem, előfordulnak az ilyenek... 

 - Tudom, hogy rosszul esik és-