I Think They Know (StylesTriplets x Louis)

19

Két rész ilyen rövid időn belül!! Nem tudom hányan fogtok utálni emiatt a fejezet miatt, de megígérem szépen lassan lecsillapítom a dolgokat <3 Nagyon jó ilyen komoly dolgokról írni. Ilyen mély érzésekről és gondolatokról, szóval senki ne haragudjon, akinek kicsit fájdalmat okozok ezekkel a részekkel, de ez is kell ahhoz, hogy a végére csak összehozzak valamit a sok, összegabalyodott szálból. Valamit, ami a végén véglegesen összeköti majd őket. 

Jenny xx

A vihar többé-kevésbé kezdett elvonulni. 

Louis szorosan Taylor-hoz volt bújva a szobájában, komfortot keresve. Elképesztően hülyén érezte magát, ahogy újra és újra lepörgette a fejében, amiket Edward mondott neki, ahogyan a földre söpörte a rózsákat..

Louis úgy érezte magát, mint egy régi, poros könyv, amit már az első pár oldal elolvasása után becsuktak, mert nem volt elég izgalmas. Nem volt elég jó. A legrosszabb pedig az volt, hogy még mindig abban reménykedett, hogy egyszer újból kinyitják.

Amikor telefonja jelzett, hogy üzenete érkezett, félszemmel rápillantott. Harry nevét látva mély levegőt vett. Semminek sem volt értelme akkor, viszont annak, hogy Louis még ma éjjel visszataláljon Harry karjaiba? Annak túlságosan is.

- Én megvárlak itt, oké? - mosolygott kissé szomorkáson Taylor Louis-ra. - Beszéljetek nyugodtan. És ha úgy döntesz, hogy náluk alszol, mindenképpen írj. - adta meg az egyetlen kikötését, Louis pedig szorosan magához ölelte a nőt.

- Köszönöm, Taylor. Komolyan, köszönöm. - mondta Louis halkan. Taylor adott egy puszit Louis fejére, aztán nagyot sóhajtott.

- Nincs mit köszönni, Louis. Nekem ez természetes.

Louis halkan ment végig a csendes házban. A többiek már mind aludtak, egyedül Taylor volt fent, amikor nemsokkal ezelőtt hazaállított. Nem sírt, nem kiabált, csak némán megölelte Taylor-t, és ez a nőnek talán fájdalmasabb is volt, mintha kiakadni látta volna Louis-t. 
Louis ismét felvette cipőjét, aztán lassan kinyitotta az ajtót és kilépett rajta. Harry megfeszült, ahogyan meglátta a kékszeműt. Marcel a kocsiban ült, ő pedig annak az oldalának támaszkodva figyelte, ahogyan Louis sebes léptekkel lesiet hozzá, viszont mielőtt még túl közel érne, lelassítja lépteit. Louis arca nem volt kisimult, vagy boldog. Gondterhelt volt, csalódott és bánatos. Harry szíve majd megszakadt, ahogyan ránézett.

- Szia, Louis.. - köszönt halkan. Szomorkás mosoly bujkált a szája szélén, és idétlenül billegett a sarkain, akár egy szociálisan kissé kínos pillangó, aki most találkozik egy új emberrel.

Louis megrázta a fejét, mintha elutasította volna a köszönést. Két nagy lépéssel Harry-hez ment, aztán karjai közé fúrta magát, arcát Harry felsőjének nyomva. Harry rögvest annyira odahúzta Louis testét magához, amennyire csak tudta. Most úgy érezte, hogy fellélegezhet. Most, hogy Louis a karjaiban van, hogy tudja, hogy biztonságban van. Hogy vele van. Harry meg akarta védeni a kékszeműt minden rossztól a világban, még ha tudta is, hogy ez egy teljes képtelenség. Harry megérezte, hogy Louis öklébe szorítja pólója anyagát, oly' annyira, hogy szinte letépi róla. A göndör talán még sosem érzett ekkora fájdalmat, mint akkor. Louis nem ezt érdemli. Egyáltalán nem.

- Fáradt vagyok. - motyogta Louis, ezek a szavak pedig szinte érthetetlenek voltak, de Harry hallotta őket.

- Tudom, Louis. Tudom. - felelte nagyot nyelve. - Ha gondolod..

- Igen. - mondta Louis egyből. - De ne hagyjatok egyedül ma éjjel, rendben? Csak ma éjjel ne. Csak ma ne. - Harry a távolba meredt, mint aki valami annyira érdekeset látott volna ott.