A sᴢᴇʀᴇʟᴍᴇs ɪᴅőᴜᴛᴀᴢᴏ́ - ᴀᴢ ɪᴅő sᴏᴅʀᴀ́sᴀ́ʙᴀɴ

Kétarcú világ: Damian Ébredése -

Damian Holmes:

Mérgelődés és keserűség töltötte el a lelkemet, és haragot éreztem mindenki iránt, aki valamilyen módon kapcsolatban volt velem. Az úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy eltűnök ebből a hazugságokkal teli világból, és egy új életet kezdjek anélkül, hogy bármiféle kapcsolatot tartanék velük. Megsajdult a szívem, ahogy megnéztem édesanyámat, akinek az arcán könnyek és félelem tükröződtek, majd az ajtó felé fordultam, és lenyomtam a kilincset. Ekkor azonban apám egy mozdulattal visszarántott, és szigorú tekintettel nézett rám.

- Nem mész innen sehova! - mondta határozottan.

- Ne parancsolgasson nekem olyan ember, aki öt éve egy szót sem szólt hozzám - mondtam szúrós tekintettel.

- Takarodj a szobádba! - engedte el a karomat, majd bezárta az ajtót.

Dühösen néztem édesanyámra, aki csak állt ott és szótlan volt. Láttam a könnyeket a szemében, és éreztem, hogy csalódott bennem. Elrohantam a szobámba, és becsaptam az ajtót magam után. A táskámat a sarokba dobtam, majd a mellettem lévő kör alakú tükörbe néztem. Ott láttam az ördögi szemeimet, amelyekben tűzkarikák égtek a haragtól.

A levegőt kapkodva keringtem a szobában, amit újra mérgemben szétvert a dühöm. Végül a kanapéra feküdtem, és az üres plafont bámultam. Apám kulcsra zárta az ajtót, és nem hagyott lehetőséget, hogy eltűnjek ebből a hazugságokkal teli helyről. Az üresség közepette próbáltam kitalálni valamit, hogy visszatérjek Cornwallba, ahol szeretett nagyapám várt rám.

Utolsó találkozásunk tíz éves koromban volt. Minden apró lelki fájdalmamat észrevette, és rekedt, mély hangján tanácsokkal látott el. Figyelmeztetett olyan dolgokra, amikre a szüleim nem, és arra is, hogy vigyázzak rájuk és magamra, de legfőképp az erőmre, amivel a sors megáldott.

Senki nem tudhatta, mekkora hatalommal bírtam már a születésemkor. Nagyapám elmondása szerint már magzatként édesanyámat védelmeztem, és ez a feladatom ebben az életben is. Így küldtek erre a züllött világra. Édesanyám a történtek után elveszítette halhatatlanságát, és most nekem kellett figyelnem minden lépését és tettét.

Miután kiderült, hogy édesanyám hazudott a múltbeli énjéről, úgy éreztem, átvertek és kihasználtak engem minden egyes nap alatt. A védelmezés helyett most inkább a bosszúra koncentráltam, és a szeretet helyett düh élt bennem. Sóhajtottam, és abbahagytam az ablakon való bámészkodást. Hosszú lépésekkel odaléptem az ablakhoz, és megpróbáltam kinyitni, de édesanyám régen egy gyerekzárval szereltette fel az ablakot, amit képtelenség volt kinyitni.

Pár lépést hátráltam, és a cipőmmel tapostam a szilánkokat. Szorosan becsuktam a szememet és az ökölbe szorított kezeimmel próbáltam lecsillapítani a hevült érzéseimet. Mellkasomban lángolt a tűz, és a kezeim körül kék lidércfények kezdtek megjelenni. Minél erősebben szorítottam ökölbe a kezeimet, annál stabilabbá vált az erő, ami bennem lüktetett. Végül kinyitottam a szemeimet, és az égő parázsok fénye ragyogott belőlük.

Másodpercek múltán az ablak úgy tört be, mintha egy kővel dobták volna be. További szilánkok repültek a földre és a kabátomra, de egyetlen mozdulattal letöröltem róluk. Gonosz mosoly ült ki az arcomra, mintha egy idegen testben lennék. A bosszú gondolatai jártak a fejemben, és a fájdalom elhatalmasodott rajtam. De csak rövid időn át tartott, és újra önmagamnak éreztem magam. Felvettem a földre dobált táskámat, a párkányra támaszkodtam, majd egy lendülettel kiszöktek az ablakon.

Guggolva érkeztem a kertbe, a tenyerem tele sárral lett. Egy kendőt vettem elő a zsebemből, és letöröltem a koszt a kezemből. A vállamra tettem a táskát, majd elindultam a garázs felé, hogy elvigyem Ruby-t az állomásra, ahol végleg elválnak útjaink. Figyeltem, hogy elkerüljem az ágakat, és ne csináljak zajt a ház körül.