Az erdei tündér (BEFEJEZETT)

1.rész

Mark pov.
Félve öleltem a kisöcsémet, akit most hozott vissza a nagydarab, mert felvett a földről egy almát, ami leesett.
- Mark... - szipogta.
- Semmi baj, egy nap szabadok leszünk.
- Fáj... - suttogta, mire megnéztem hátát. Megint megverte... Pedig megegyeztünk, hogy nem fog hozzá nyúlni még egyszer.
- Pihenj egy kicsit. - simítottam arcára - Holnap indulunk tovább.
- Anyát akarom... - szipogta.
- Anya meghalt, nem jön értünk. - motyogtam és átkaroltam a vékony vállait.
- Kuss legyen mar ott hatul! - hallatszott. Összehúztuk magunkat és vártunk. Hirtelen azonban valami robaj hallatszott.
- Hugo Froon, itt a rendőrség!
- Mi történik? - kérdezte öcsém félve.
- Nem tudom, maradj itt. - mondtam neki és ki lestem a kis résen. Rendőrök jöttek be és letartóztattak a dagadékot.
- Gyere, fussunk! - fogtam meg a kezet.
- Nem tudok. - rázta meg fejére és riadtan nézett rám.
- Gyere! - vettem hátamra és úgy cipeltem őt. Kifutottunk a nagy forgalomban és az erdő fele vettem az irányt. Ott aztán melyen egy fa odújába bujtunk.
- Mark, éhes vagyok.
- Most nem tudok enni adni.
- Jó... - motyogta és hozzám bújt, mire szorosan vontam magamhoz, hogy ne fázzon.
- Minden rendben lesz! Ne félj!
Én is féltem, de most erősnek kellett lennünk. Így hat az erdőben maradtunk. Féltünk, de idővel hozza szoktunk. Az állatok is megszokták, hogy köztük élünk. Több rejtek helyünk is volt, ahova elbújhattunk az idegenek és viharok elől. De rendes otthonunk nem volt. Együtt a testveremmel éltünk és a természet anya vigyázott ránk. Egy kis völgy melyén, amit fák és sziklak fala vett körül. Megtanultuk, hogyan éljünk túl és hogyan szerezzünk élelmet. Mindig csak annyit vettünk el, amennyi nekünk kellett. Semmivel sem többet. Így ment ez évekig. Egyik nap kimentünk a völgyből halászni pár halat. Goro a medve segített fogni. Vladimir olyan sokat volt az állatokkal, hogy megtanulta még a nyelvüket is. Én erre nem voltam képes, de egy növénynek pusztán az illatáról meg tudtam állapítani, hogy ehető e. Boldogan néztem, ahogy testvérem magához öleli barátját és fülébe suttog. Szeretem ezt az életet, itt végre szabadok tudunk lenni. Senki sincs, aki bántana vagy keresne minket.
Ám hirtelen valami zajt hallottam. Egy ember állt a folyó túloldalán. Dermedten figyelt minket.
- Bo... Boszorkányok!!! - sikította és elfutott. Testvéremhez futottam, aki elhajtotta gyorsan az állatot.
- Ki volt ez? - kérdezte riadtan.
- Nem tudom, de most jobb lesz ha vissza megyünk! - fogtam meg kezét, mire bólintott. Aggódva néztem a hátunk mögé és figyeltem a környezetünket. Ennek nem lesz még jó vége. Gyerekként láttuk mit tesznek a boszorkányokkal. Felkötik őket. Sietve szaladtunk a fák takarásában, de végre elértük a kis vackunkat.
- Szerinted baj lesz ebből?
- Biztosan lesz valami, de ne aggódj, ezt a völgyet sosem találják meg.
- Reméljük. - bólintott és leült a mohával borított fekhelyére.

Igor pov.
Unottan néztem ki a vonat ablakán. Mióta felhívtak a vidéki irodából, csak ez az eset jár a fejemben. Két hosszú hajú szőke fiút láttak az erdő közepén. Ha a szemtanú beszámolója igaz, akkor éppen boszorkányságon kapták rajta őket. Én magam ugyan nem hiszek ebben, hogy a 19. században élünk. A szálemi per senkinek sem volt elég. De valahol hajtott a kíváncsiság, hogy vajon mit láthattak ott valójában. Kiakartam nyomozni az egészet. Megérkeztem az állomásra és leszálltam. A helyi seriff már vart.
- Jó napot, Ross Detektív!
- Önnek is Mr. Spok! - ráztam vele kezet.
- Örülök, hogy ilyen hamar eljött hozzánk!
- Remélem maga nem hisz ebben a boszorkányságban?
- Az itteni emberek nagyon vallásosak és még messze vannak a modern világtól. Én szkeptikus vagyok.
- Badarság az egész!  - feleltem félvállról - Majd én leleplezem ezt a szemfényvesztést!
- Akárhogy is, a vén Ruben látott valamit. Remélem tévedett.
- Ne féljen, tudományos bizonyítékot fogok felmutatni.
- Remélem! - mondta komolyan - Már a falubeliek sokat pletykálnak.
- Viszont van valami! Az erdőben annyira nem ismerem. Tud valakit, aki segít? - kérdeztem.
- Volna valaki... - gondolkodott el és a házakat nézte.
- Kire gondol?
- Thomas Moonra.
- Kire?
- Zavarja a lószag? - kérdezte.
A következő pillanatban mar egy istálló előtt álltunk, ahol néger rabszolgák takarítottak.
- Nincs ínyere a rabszolgaság?
- Gyűlölöm.
- Mint a lakosság egy harmada. - rántott vállat, majd füttyentve vonta magára a figyelmet - Thomas Moon? - kérdezte hangosan mire az egyik boxból egy velem egyidős néger férfi lepett ki.
- Igen, uram?
- Ez az úr itt Igor Ross, detektív. Az erdei boszorkányok miatt van itt és segítség kell neki az erdőben.
- Állok szolgálatára! - törölte meg kezeit nadrágjában és és kezet nyújtott.
- Köszönöm a segítséget!
- Nem tesz semmit, de a gazda nem fog örülni, hogy elvisznek.
- Mar lebeszéltem, nem lesz baj, Mr. Ross szolgálatara állsz, ameddig csak kéri.
Spok seriff határozott volt, ahhoz képest, hogy mennyi idős.
- Értettem! - bólintott a néger férfi tisztelettudóan  ami a számomra nem volt megszokott.
- Most elkísérem a szállására és majd holnap megkezdheti a dolgát. - intézte nekem a dolgokat.
- Rendben van, kellemes estet, Mr. Moon. - biccentettem felé és követtem az öreget. A seriff egészen egy eldugott kis házig kísért. A ház maga apró volt, de sokkal komfortosabb, mint hittem. Amint beléptünk egyből szembe fordult velem a seriff.
- Ha bármi problémát okozna a rabszolga, csak egy szavába kerül és keresünk másikat.
- Nincs semmi bajom vele! - mondtam és becsuktam az ajtót. Zavart, hogy tárgyakként kezelik őket, nem pedig emberekként. Semmi különbség nincs köztük és köztünk, csak a bőrünk színe. Ami én szerintem nem bűn.
- Jó estet uram. - egy idős néger nő volt a konyhában.
- Jó estet, Igor Ross vagyok. - üdvözöltem a hölgyet.
- Én Malima Moon vagyok. - mosolygott. A névre felkaptam a fejemet.
- A rokona véletlenül Thomas Moonnak?
- Igen, az unokám. - bólintott tisztelettudóan.
- Holnap kimegyek vele az erdőbe.
- Az erdei tündérek miatt?
- Tündérek? Maga szerint nem boszorkányok?
- Ugyan kérem. - legyintett - Tán nem azért félnek az emberek tőlünk, négerektől, hogy fekete mágiát használunk? - kérdezett vissza kedvesen - Oktondiság egyből a dolgok rossz oldalát nézni. Boszorkányok pedig nincsenek.
- Köszönöm, hogy kimondta. - sóhajtottam fel. Ő itt a házvezető. Feltalálta a vacsorát, amihez ragaszkodtam, hogy csatlakozzon. Kedves hölgynek tűnik, ki mondja amit gondol és őszinte.
- Nézze! - mutatott a falra, ahogy egy szénrajz lógott. Két fiatal alakot ábrázolt a fák között. - A megboldogult férjem rajzolta.
Elámulva néztem a rajzot. Egyszerű volt, mégis magával ragadó. A két alaknak mintha szárnyakat is adott volna a művész. Így már értem a tündér megnevezést. Sziluettjük magára vonzotta az ember tekintetét és borzongást váltott ki benne.
Elköszöntem Mrs. Moontól és aznapra nyugovóra tértem.
Másnap a kedves hölgy csomagolt ételt két főre és utamra eresztett. Annyira kedves volt. Thomas pedig mar a teraszon vart. Nagyot ásítva támasztotta az egyik gerendát és a tájat nézte.
- Jó reggelt. - köszöntem neki.
- Oh, jó reggelt, uram! Mehetünk?
- Mehetünk. - mondtam és megindultunk az erdő azon részere, ahol látták a két fiút.
- Tudnál mesélni egy kicsit az itt látottakról? - kérdeztem, amikor a sűrűjében voltunk - Szeretném tudni egy itt élőtől, hogy történt-e valami furcsaság.
- Többen mondtak mar, hogy látták valamit az erdőben, de nem tudtak pontosan megmondani, hogy mit, úgyhogy babona lett belőle. Aztán tegnapelőtt az öreg gazda kijött horgászni és két fiatal fiút látott egy nőstény medvével. Együtt horgásztak.
- Hogy érted, hogy együtt horgásztak? - kérdeztem meglepetten.
- A gazda azt mondta, hogy az anya állat fülébe beszélt a fiú, míg a másik a növényeket szedte. - magyarázta - Bár szerintem megint jól bepiált a vén szamár és képzelgett.
- Nos, akárhogy is... - vettem fel egy halcsontvázat. - Szerintem nem képzelgett.
- De a medve, különösen a nőstények, nem barátságosak.
- Tisztában vagyok vele. - bólintottam - De csak akkor a legveszélyesebbek, ha bocsaik is közel vannak.
- Nem feltétlenül. - rázta fejét és a földet vizsgálta - Tényleg ketten voltak.
- Honnan tudod biztosra?
- Látja a lábnyomokat és a két kitaposott ösvényt a fűben?
- Igen.
- Az egyiket a medve hagyta, a másikat kért ember.
- Értem. - néztem én is a nyomokat, majd rá néztem - Ha jól sejtem azt is megtudod mondani, hogy merre mentek.
- A nyomok alapján arra fele indultak! - mutatott az erdő folyó másik oldalára.
- Akkor indulás!
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.
- Miért?
- Az a rész veszelyes. Nagy az esély szikla omlásra és könnyű eltévedni.
- Volt egy ilyen sejtésem. De tudsz biztonságos utat?
- Van egy, de az sem garantáltan veszély mentes.
- Egyszer élünk nem?
Ezzel megindultam előre, ő pedig jött utánam. Valóban jó sziklás volt a környék és a szakadék se volt éppen alacsony, de azért mentünk tovább.
- Vigyázzon itt elég csúszósz! - figyelmeztetett komor hangon.
- Kérhetek valamit? - kérdeztem.
- Mit uram?
- Abba hagynád a magázódást? Egy korúak vagyunk kábé és zavar, hogy magázol. A nagymamádat is kértem rá, de őt sem nagyon hatotta meg...
- Én... Mi nem vagyunk hozza szokva, hogy tegezzük a fehér bőrűeket.
- Én nem hiszek a rabszolgaságban. Tegnap egy asztalnál ettem a nagymamáddal és bevallom, nagyon elveztem.
- Tessék? - lepődött meg és nagyokat pislogott rám, mikor lemásztunk a szikla falról - Nagyapa halála óta nem nagyon szereti, ha bárkivel is egy asztalnál vacsorázik.
- Mi?
- Nekünk nem olyan az életünk mint a tietek, nem tudom elmagyarázni.
- Elmondok egy titkot... - mondtam átmászva egy rönkön és segítettem neki is felkecmeregni - Nekem soha nem volt normális életem. Mindig mások mondták meg mit és hogyan csináljak.
- Akkor azért lettel nyomozó mert...
- Nem. Az az én döntésem volt. Imádtam Doyle műveit. Apám azonban csak házasságot szervezett nekem. Így 16 évesen megszöktem.
Elhallgatott és úgy mért fel engem, majd sóhajtva megrázta fejét tovább indult.
- A szüleim meghaltak... - mondta halkan és a válla felett rám nézett - A nagymamámék neveltek fel, de soha nem voltam az az engedelmes fajta kölyök.
- Ahogy én sem.
- Rabszolgának születtem és azt hiszem úgy is fogok meghalni. - vont vállat.
- Mindig van lehetőség változtatni! - tettem kezemet vállara - Csak bátornak kell lennünk meglépni.
Haladtunk tovább, de egyszer csak valami morgást hallottunk. Egy puma volt felettünk.
- Ne mozdulj! - adta ki határozottan a parancsot.
- Eszemben sem volt... - suttogtam vissza - Azt se tudtam, hogy itt élnek ilyen állatok!
Erre a nagy macska leugrott elénk és tovább morgott. Mar aggódtunk, hogy ránk ugrik mikor hirtelen egy füttyentés hallatszott és a puma hatra nézett, majd elszaladt. Ledöbbenve néztünk az állat után, aki fa árnyékában álló alakokhoz futott.
- Ki van ott?! - kérdeztem, mire Thomas egyik kezét lassan késéhez tette. Erre az alakok elfutottak és mi pedig utánuk.
- Hé! - kiáltottuk. Egészen egy vízesésig követtük őket. Ott hátra fordultak egy pillanatra, majd egymásra nézve bólintottak.
- Ne csináljátok! - kiáltottam. Leugrottak a vízbe és eltűntek. Thomas a vízesés széléig futott és lenézett a mélybe, én is mellé álltam.
- Nem hiszem, hogy túl élték. - mondta fejét rázva, de én a partra mutattam.
- De igen. Nézd! - a két fiú éppen akkor bukkant fel a víz alól és hajukat hátra simították - Utánuk kell mennünk!
- Ön szerint róluk van szó?
- Biztos. - mondtam és lemásztunk oldalt.
- Mit tervez?
- Van egy ötletem, hogy hogyan tudnánk őket elő csalogatni! - mondtam mosolyogva. Lementünk és a fák közül hallgatóztunk.
- Szerinted követnek majd?
- Meglehet.
- Mark félek! - mondta reszketegen egy csilingelő hang.
- Megvédelek öcsi, bármi áron! Ne félj! - válaszolta a másik fiú, mire Thomassal összenéztünk. Ezek testvérek lennének?
- Jobb lesz, ha most elbújunk egy ideig. - mondta az idősebb.
- De kell élelem, már kifogyóban van. - rázta fejét az alacsonyabb, akit ha jobban megnéztem egész gyönyörűnek találtam. A rajz nem hazudott, tényleg gyönyörűek voltak.
- Neked is elakadt a lélegzeted, ugye?
- Az biztos. - motyogtam. Ekkor azonban a velük levő puma mintha eszre vett volna minket. Morogva ugrott felénk, mi pedig hátra estünk a bokor mögött. Thomas elő kapta kését és elém állt be védekezésbe.
- Ne bántsd! - kiáltotta a fiatal szőke fiú ijedten és a nagy macska után sietett.
- Vladimir! - szólt utána fivére. A fiú átkarolta a puma nyakat, én pedig Thomas kezére fogtam.
- Nyugi.
A néger csak bólintott, de nem vette le a szemét az állatról.
- Kik vagytok és mit akartok tőlünk? - lépett elénk az idősebb testvér, kitakarva öccsét.
- Azt hiszem titeket kerestünk. - mondtam magabiztosan.
- Miért is? - kérdezte mogorván.
- Ti vagytok azok akiket boszorkányoknak kiáltott ki az egyik falubeli lakó. - tettem keresztbe kezeimet - Igaz ez?
- Boszorkányok...? - suttogta halkan Vladimir és értetlenül a pumához fordult, aki megrázta fejét erre.
- Nem vagyunk boszorkányok.
- Én ezt tudom. Olyan ugyanis nem létezik. - mondtam határozottan továbbra is.
- Honnan veszi? - méregetett és rásimított a puma hátára - Attól, hogy valami ismeretlen, nem feltétlen veszélyes.
- A látszat néha csal, ez tény. - értett egyet Thomas - De még mindig nem kaptunk választ arra, hogy hogy kerültük ide, tündérek.
- Nem vagyunk se boszorkányok, se tündérek! Hagyjanak minket békén, senkit se bántunk! - mondta az idősebb és megindult visszafelé.
- Sajnálom, de ezt nem hagyhatom! - fogtam karjára, de ő egy egyszerű mozdulattal átdobott vállán. Egy nyekkenéssel díjaztam mindezt, mire Thomas már ugrott is a fiúnak. Lefogta, de a fiú kibujt és átfordította. Így verekedtek egy darabig. Én pedig a pumát ölelgetőre néztem. A fiú reszketve nézett vissza rám és szorosan bújt az állathoz, aki csak fenyegetően morgott rám.
- Vladimir mire vársz még?! - kiabálta az idősebb, mikor Thomasnak végre sikerült leterítenie - Menekülj már!
- Nem. Nélküled nem megyek! - sírta el magát végül.
- Nem fogunk bántani titeket! Detektív vagyok és csak pár kérdést szeretnék feltenni! - mondtam.
- Na persze! - rúgta érzékeny ponton társamat, aki mellé dőlt a földre.
- Tényleg így van... - motyogta vékony hangon.
- Honnan tudjuk, hogy ez igaz!
- Nézzétek ránk! Nincs nálunk fegyver, se semmi! Az ott! Az egy kenyérvágó kés! Ha azért jöttünk volna ide, hogy levadásszunk, lenne nálunk.
Néhány percig elgondolkodtak, majd valamiről halkan beszéltek, amit nem hallottunk tisztán.
- Rendben! - mondta az idősebb - Elhisszük, amit mondtok.
- Akkor leszállsz rólam? - kérdezte Thomas mire a fiú leugrott róla, én pedig a kisebbhez léptem. Kezet nyújtottam neki. A puma már kapott volna a kezem után, de a fiatal fiú súgott valamit a fülébe, mire az állat lefeküdt a fűbe. Végül vonakodva, de elfogadta a felé nyújtott kezemet és segítettem neki fel állni. Mind a ketten tóga szerű ruhákat viseltek és a hosszú hajuk a derekukon is túlnőtt.
- Kezdjük valami egyszerűvel. Kik vagytok és mit kerestek itt egyedül? - kérdeztem.
- Mark vagyok, ő a testvérem Vladimir. Egy illegális gyerek kereskedelemből szöktünk meg pár éve.
- Hallottam egy ilyen tettenérésről. - gondolkodott el Thomas - De az már legalább 10 évvel ez előtt történt!
- Elvesztettük az időérzékünket... - motyogta Vladimir - A napok teltek, észre se vettük, hogy mióta vagyunk itt.
- De valahogy nem is baj. - tette hozzá Mark.
- Anyánk meghalt, apánk is. Nem volt senkink egymáson kívül. Ezert inkább itt maradtunk. Itt senki sem bántott minket.
- Mi sem zargattunk mást. Addig a pillanatig, amíg valaki meg nem látott minket.
- Tényleg tudsz az állatok nyelvén? - fordultam a fiatalabbhoz.
- Igen. Ez amolyan ajándék a természettől. Talán anyánk azon keresztül védelmez minket.
- Értem. - bólintottam és az állatra néztem, aki csak minket figyelt. Ijesztő.
- Veled mi a helyzet? - kérdezte Thomas Markot, aki csak elmosolyodott.
- Én ki tudom szagolni a mérgeket, szó szerint ha valamiben méreg van, azt megérzem.
- Ez nagyon érdekes. - mondtam elámulva.
- Nektek igen. - válaszolta vállat rántva - De nekünk ez a megszokott.
- Nem is akartatok innen elmenni soha?
- Odakint boszorkánynak hinnének és felkötnének minket. Az emberek mar kitaszítottak minket. - mondta Mark.
- Tudom miről beszélsz. - Thomas együtt érzően bólintott és karjára nézett.
- Honnan tudnád? - kérdezett vissza zaklatottan a fiú - Nem téged vertek meg, csak azért mert elvettél egy almát! Vagy csak mert azt merted mondani, hogy fázol!
- Hat a különbség annyi, hogy én kukorica szemeket szedtem a földről, de amúgy minden más stimmel. - mondta Thomas mire én is ránéztem.
- Ez komoly?
- Tíz éves voltam és mar egy hete nem ettünk rendesen.
- Az emberek kegyetlenek. - felelte Mark és hatát fordított nekünk öccsével - Most pedig tűnjetek innen! Ha még egyszer találkozunk nem fogtok élve visszatérni!
- Mark... - pillantott fel rá a fiatalabb, de egy pillantással belefagyasztotta a szót. El is mentek, de a kicsi meg visszafordult.
- A tenger.
- Tessek?
- Azt kérdezted nem akarunk e soha elmenni innen? Én mindig látni akartam a tengert.
- Vladimir gyere már!
- Megyek! - válaszolta, majd ránk mosolygott és elfutott. Csak néztem utána meg egy darabig, ahogy Thomas is. Nem fog megállítani, vissza jövünk.
- Remélem ugyan arra gondolunk uram. - nézett rám a vissza fele vezető úton.
- Szerintem igen. - válaszoltam mosolyogva.

Itt is lenne az új közös könyvünk!

Reméljük elnyerte a tetszéseteket, ha igen komment illetve csillagozással jelezzétek felénk!
💄