Celeste

23

Anya az egész házat felforgatta. Sürgött forgott azt akarta minden tokeletes legyen mire a nagyi megérkezik holnap. Csak a szokásos. Látta rajtam, hogy már nem bírom idegekkel, hogy tizedjére játssza le az Wham! karácsonyi dalát.

-Ugorj át Austinhoz kicsit, nem muszáj végig itt ülnöd.-nézett rám miközben valami tésztát gyúrt.

-Nem beszéltünk ma még. Lehet nincs is itthon.-néztem ki az ablakunkon át a házukra.

-Nézz át, ha nincs otthon vagy dolga van, vissza jössz. Nem a világ végére mész.-mosolygott.-Ja és szólj neki, hogy holnap este vacsora után jöjjenek át meginni valamit.

-Okéés, akkor átmentem.-vettem fel a kabátom és belebújtam egy cipőbe.

Kopogtam de nem nyitott senki ajtót. Az ablakból láttam, hogy ég a lámpa, szóval beengedtem magamat. Gondolom az anyukájáék még dolgoznak. Levettem a cipőmet és láttam, hogy Austin kabátja fel volt akasztva a fogasra, tehát biztosan itthon volt. Hatalmas mosollyal az arcomon siettem fel az emeletre, az unalomtól való megmentőmhöz. Ahogy benyitottam a szobájába a mosoly le is fagyott az arcomról. Austin ölében egy ismeretlen meztelen barna hajú lány ült.

-Celeste. Ez nem az aminek látszik.-lökte le magáról.

-Persze. Sose az. Bökd még ki mellé, hogy megtudod magyarazni.-förmedtem rá. Hihetetlenül dühös és szomorú voltam. Rájuk csaptam az ajtót és amilyen gyorsan csak tudtam, próbáltam volna lelépni ha nem jön utánam egy szál kisgatyában.

-Várj már. Beszéljük meg.-fogta meg a karom az ajtóban. Erősebben a kelleténél.

-Mit akarsz megbeszélni? Mióta tart?!-kiabáltam dühösen.

-Pár hete. De ez semmi csak szex.-félvállról lökte oda nekem.

-A szex neked semmi?? Ő a kis plusz edzésed, mi? Ennyire szar nem vagyok, hogy kelljen mellém valaki.

-De, az ágyban rohadtul szar vagy.-itt szakadt el nálam a cérna. Kirántottam a karom a szorításából és egy hatalmas pofont adtam neki.

-Rohadj meg.-átfutottam a házunkhoz, és pont akkor parkolt le Carlos az autónkkal.

-Minden oké?-szállt ki a kocsiból.

-Nem. Állj arrébb.-löktem el kicsit az ajtótól, hogy betudjak ülni.

-Cel, hova mész?-nem engedte, hogy becsukjam az ajtót.

-Carlos, engedj elmenni. Majd elmondok mindent.-töröltem le a kabát újjammal a könnyeimet.

-Óvatosan vezess.-Mélyen a szemembe nézett, hogy biztos legyen benne, hogy odafigyelek.

Megígértem neki, már amennyi szót kitudtam nyögni bőgés nélkül. De megértette és hagyott elmenni. Nem voltam szomorú csak dühös. Nem lehetek szomorú valaki miatt akit nem szeretek. Nem szeretem. Nem akartam mást csak, hogy Sammel beszélhessek.

Thomas engedett be.

-Ezer éve nem láttalak. Gyere be.-örült meg nekem.

-Sam?-csak ennyit kérdeztem.

-Nincs itthon.

-Oh. Értem. Akkor....nem is zavarnék. Örültem, hogy láttalak. Csak szólj neki, hogy itt jártam.-próbáltam visszamosolyogni de nem igazán ment.

-Baj van?

-Csak nagyon beszélni akartam vele.-sóhajtottam.

-Menj be hozzá.-mondta.

-Hova?

-A kórházba.

-Mi? Történt vele valami? Jól van?-ijedtem meg.