A vámpírok birodalma I. Vámpírok között

38.fejezet: Vége?

Mason szemszöge:

Minden kiment a fejemből. Minden amit kérdeztek, minden amit mondtak. Csak egyetlen dolog érdekelt, az az hogy Rose jól legyen. Az őrzők visszahoztak minket az akadémiára és rengeteg nemes tudóst hívtak ide hogy tanulmányozzák a lelket. Leilának pihenésre volt szüksége, de szerencsémre Maxon és Archer foglalkoztak vele. Így én minden figyelmemet Rosera fordíthattam. A gyengélkedőn voltam és vártam hogy mikor mehetek be hozzá. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt mire beengedtek. A látványtól összeszorult a szívem. Rose egy tipikus betegeknek való ruhában volt, egy ágyon hanyatt fekve még mindig eszméletlenül. Odamentem és leültem egy kis székre, majd finoman megfogtam Rose kezét és simogattam. Közben mindenféle bátorítást suttogtam a fülébe hogy végre felkeljen.

-Szia, Rose. Hogy vagy? Na, mi lesz már? A nagy Rose talán elpuhult? Te bármiből képes vagy felállni, egy kis vérveszteség meg sem kottyan! - bátorítottam de nem reagált semmire.

-Rose nagyon kérlek, nyisd ki a szemed. Csak adj valami jelet, akármit hogy tudjam hallod amit mondtam. Kérlek Rose, szükségem van rád. Én nem tudok nélküled.. élni.. Kérlek Rose... Szeretlek. - zokogtam fel a fejemet pedig az ágyra hajtottam le és nem néztem fel.

Nem tudtam visszafogni magam, minden érzés amit tizenegy éve elfolytok magamban most felszínre tört. Minden szomorúság, fájdalom, harag, düh, szenvedés és szeretet. Hirtelen egy kis neszt hallottam amire még nem kaptam fel a fejem, csak akkor amikor meghallottam azt a jelenleg cérna vékony hangot.

-Mason.. - elfojtott hangon beszélt, teljesen ki volt merülve.

Egyenesen a szemébe néztem ami csak úgy sugárzott a boldogságtól. Vajon hallotta amit mondtam?

-Komolyan.. mondtad? - kerülte a tekintetemet, nem mert a szemembe nézni.

Most vagy soha.

-Igen, minden egyes szót. Amióta megláttalak valami különös érzés fogott el a közeledben. Nem tudtam hova tenni. Soha nem volt semmilyen tapasztalatom lányokkal, főleg olyan egyedivel mint te. Egy szó mint száz, ami történt ráébresztett arra hogy bármikor bármi megtörténhet. Nem szabad félni kimutatni mit érzünk úgyhogy ideje bevallanom. Igen, szeretlek. Szerelmes vagyok beléd Rose. - mondtam.

A hangom remegett, de nem törődtem vele. Habozás nélkül odahajoltam Rosehoz. Mindvégig féltem a reakciójától, de többé nem érdekelt semmi. Megcsókoltam. Éreztem ahogy Rose teste kővé dermedt alattam, ezért egyből elhúzódtam és magyarázkodni kezdtem.

-S-Sajnálom, n-nem akartam rád erőltetni semmit. Bocsánat csak.. csak felejtsük el, kérlek. Nem akarom elveszíteni a barátságodat azért mert nem viszonzod az érzéseimet. - mondtam közben a vér vörös fejemet lehajtottam, mert nem mertem a szemébe nézni.

Éreztem ahogy megmozdul az ágyon, aztán maga felé fordította a fejemet és olyat tett amire nem számítottam. Megcsókolt, gyengéden és egyben szenvedélyesen. Mintha eddig halott lettem volna és Rose csókja felébresztett. Amikor elhúzódott szóra nyitottam a szám, de nem tudtam mit mondani mert teljesen lefagytam.

-Azt hittem már csak magamnak képzeltem be és te nem viszonzod az én érzéseimet. Nem tudom mikor, de annyi biztos hogy beléd szerettem Mason. Én is szeretlek. - mondta felbátorodva és átölelte a nyakamat.

Szóval Archernek igaza volt. Tényleg igaz, viszont szeret. Ez életem fénypontja!

-Kérlek, mond ki még egyszer. Most azt hiszem én képzelem be. - mondtam egy kis mosollyal az arcomon.

Rose erre felnevetett, de úgy igazán, szívből.

-Nem képzelődsz, szeretlek Mason. - mondta.

A nyakamat a kezeivel pedig lehúzta magához és megcsókolt. Komolyan mondom ez volt az egyik legjobb dolog az életemben. A másik pedig az... hogy ő létezik.

Köszönöm hogy követtétek eddig a sorozatot, a következő könyv már megjelent amit a profilomnál megtalálhattok. Következő találkozásig jó olvasást! :)