Fognyomok (Supernatural 18+)

22. fejezet

Napok telnek el úgy, hogy szinte minden percben a bőrömön érzem a levegőben szikrázó feszültséget. Semmivel sem lett jobb a helyzet, hogy Sam végre tud rólunk. Sőt, úgy érzem, minden csak rosszabb, mert gyakorlatilag továbbra is bujkálunk. Csak most nem azért, nehogy véletlen meglásson, hanem azért, mert kerek perec kijelentette, hogy nem akarja látni. Nagy különbség. Eddig csak sejtettem, hogy nem kezelné jól a helyzetet, mostanra pedig már bizonyítékom is van rá. Az apró reménysugár is porrá lett, amibe eddig kapaszkodhattam, amikor néha túl sokat gondolkodva kezdtem túl mélyre süllyedni a sötétségben.

Sam kedvessége a Ranger irányába épp olyan átmenet nélkül tűnt el, ahogy néhány nappal ezelőtt váratlanul megérkezett. Megtűri, mert azt azért nem lehet mondani, hogy ellenségessé vált volna vele szemben. Csupán próbál tudomást sem venni róla, amikor csak megteheti. Amikor épp nem kell együtt dolgozniuk. Márpedig azt is inkább kerüli. Mintha csak várná, mikor unok végre rá, és térhet minden vissza a régi kerékvágásba.

A következő héten ráfutunk egy pontosan ugyanolyan esetre, mint az előző volt. Újabb kiégett szemű hullák kerülnek elő egy elzárt raktárhelyiségből, aminek a padlóján sötét szárnyakat formáló árnyék terül el.

Aztán a rákövetkező héten már a rendőrségi hírek is arról szólnak, hogy egy park mellett ugyanilyen holttesteket találtak. Ezek már el se voltak zárva. Mostanra nyilvános helyen, semmivel sem törődve végzi a munkáját az a nyomorult angyal, akinek a nyomai után loholunk.

Épp ahogy elindulnánk ehhez a legutóbbi esethez, megcsörren a telefonom, a kijelzőn pedig a három darab hatos semmi jót nem sejtet.
  
- Crowley, mit akarsz? - szólok bele szándékosan úgy, hogy Sam tudja, ki van a vonal túlvégén. Azonnal rám szegeződik a tekintete, közelebb lép, és az épp zuhanyzó Walkertől kiszűrődő halk zaj mögül megpróbálja kihallani a pokol királyának szavait.

- Dean! Honnan tudod, hogy akarok valamit? Talán csak hiányoztál, erre nem is gondolsz? - nevet a fülembe, amire elfintorodok, és egy pillanatra elhúzom a fülemtől a hangszórót.

- Bökd ki, nem érek rád! - morgom a telefonba.

- Pedig szinte biztos vagyok abban, hogy értékes információkkal tudok szolgálni a jelenlegi ügyetekhez - mondja affektálva, de én nem fogok könyörögni neki semmiért. Ha információt akar megosztani velünk, az csak azért van, mert neki is érdeke, hogy elintézzünk valamit. Vagy valakit. Szóval egyáltalán nem kell kuncsorognom érte, úgyis beszélni fog, inkább neki kellene pitiznie, hogy meghallgassuk.

- Nincs "jelenlegi" ügyünk. Eggyel most végeztünk, egy másikhoz talán elindulunk… - felelem, és közben bedobom az utolsó néhány apróságot is a táskámba, aztán behúzom a cipzárt. Sam már bepakolt a kocsiba, be is zárta a szobáját, és kijelentkezésre készen jött át értünk, én azonban feltartottam még egy kicsit a Rangert, így csak most jutott el a fürdőbe.

- Ugyan már! - kiált fel Crowley. - Kiégett szemű hullák mindenhol, eltűnt angyal maradványok… Csak adjatok öt percet - mondja unottan, mert mindketten tudjuk, mi fog történni. Megadom neki a címet, idejön, beszélünk, lelép, mi meg elintézzük a piszkos munkát.

A sporttáskát a vállamra vetve, a kocsi felé menet lediktálom neki a motel címét, aztán a zsebembe ejtem a telefont.

- Dean! - kiált utánam Sam értetlenül, de nincs szüksége a magyarázatomra, mert amint bedobom a csomagtartóba a táskát, és lecsapom a fedelet, Crowley vigyorával találja szembe magát.

- Helló, Boci! Rég láttalak… - köszönti, mint egy régi barátot, és még a karjait is széttárja, mintha meg akarná ölelni.

- Nem hiányoztál - morog vissza az öcsém, és hátrébb lép.