Anabell Potter története

Part 4 - Elfeledett emlékek

Hirtelen felriadtam és olyan gyorsan ültem fel az ágyon, hogy egy másodperc erejéig fekete pontokat láttam a szédüléstől. A szívem majd kiugrott a helyéről, mintha elébb nem is alvásból ébredtem volna, hanem éppen egy maraton kellős közepén lettem volna.

- Feküdj vissza, kedvesem... - éreztem meg azonnal Madam Pomfrey kellemesen meleg kezét a vállamon.

- Harry! - sepertem le magamról a javasasszony kezét pánikolva.

- Az öcséd jól van, csak pihennie kell... - ezúttal nem Madam Pomfrey szólt hozzám, hanem egy kellemesen zengő hang. A javasasszony félre állt, hogy rálátást kapjak a személyre, aki hozzám szólt. - Nagyon bátor dolog volt a dementorok közé repülnöd, de komoly bajod is eshetett volna - rázta rosszalóan Lupin a fejét, amit csak a kedves mosolya koronázott meg.

- Muszáj volt tennem valamit - mondtam őszintén, miközben éreztem, hogy lassul a szívverésem.

- Harry pár ággyal odébb fekszik, ne aggódj nincs baja - mondta, majd hirtelen a talárjából előhúzott egy tábla csokit, aminek látván azonnal elmosolyodtam. - Egyél, jót fog tenni - nyújtotta felém, mire önkéntelenül is elvettem és törtem belőle egy darabot. Emlékszem, hogy a vonatúton is bevált.

- Köszönöm - nyújtottam vissza a maradék csokoládét, mire a tanár leintett, így a mellettem lévő éjjeli szekrényre tettem. - Úgy emlékszem, hogy...hogy valaki elkapott, amikor felálltam - ráncoltam a homlokom ahogy próbáltam visszaidézni az eseményeket.

- Igen, jól emlékszel. Piton professzor volt az - mondta, mire meglepődve néztem fel Lupinra. Azt hittem csak képzelődtem...

- Értem.

- Piton professzor hozott be téged a gyengélkedőre hordágy segítségével, McGalagony pedig Harryt - folytatta, mire bólintottam. - Dumbledore igazgatóúr nagyon dühös volt, hogy a dementorok betörtek a pályára, szó szerint tajtékzott - rázta a fejét, mire megpróbáltam a kedves igazgató képét magam elé képzelni dühösen, de valamilyen módon nem ment.

- Mi volt az a varázslat, ami elűzte a dementorokat? - kérdeztem a homlokamat ráncolva, ahogy az eseményeken gondolkoztam.

- Az egy patrónus varázslat volt - felelt a kérdésemre.

- Azt meglehet tanulni? - kérdeztem, mire Lupin jókedvűen felnevetett.

- A tudásszomjad nagy, akár csak az édesanyádé volt - mondta, mire elkerekedett a szemem.

- Maga ismerte az anyámat? - kérdeztem ledöbbenve, mire furcsa arcot vágva bólintott.

- Nos...ismertem őt is és édesapádat is. Lily mindig az okosságáról volt híres, míg az apád a csínytevéseiről - mondta egy apró mosollyal a szája szélén, miközben én irigykedve meredtem Lupinra, hogy ő több időt tölthetett a szüleimmel, mint én. Még ha a beszédéből az is jött le, hogy nem teljesen álltak egymáshoz közel. - Visszatérve az eredeti kérdésedre, igen. Megtanulható.

- Tanár úr...kérem ne vegye szemtelenségnek vagy túl...tenyérbemászónak, de megtudná nekem tanítani? - kérdeztem. Lupin elgondolkodva nézett rám.

- Igen, megtaníthatlak rá - felelte egy rövid gondolkozás után.

- Köszönöm! - néztem rá hálásan. - Mihelyst megtanulom az lesz az első dolgom, hogy Harryt is...

- Őt is megtanítom, nem kell aggódnod - rázta meg a fejét, mire szélesen elmosolyodtam.

- Hálás vagyok, Tanár úr. Köszönöm - feleltem. Ezután Lupin felkelt és úgy nézett ki, hogy már indulni akar, így gyorsan feltettem az utolsó kérdésem. - Tanár úr...