A boszorkány és a fülemüle

I.

„Mert vannak olyan sebek, melyeket nem kell begyógyítani, hiszen legelső feladatunk szerelmes intimitása fakad belőlük, az a lehetetlen feladat, amit anélkül kaptunk, hogy kerestük volna."
– Jean-Louis Chrétien

Ha valaki azt mondja Serra Denisa-Torneau-nak, hogy a fülemüle, amit fanyalogva beeresztett a házába, egy meztelen fiatal nővé fog változni, Serra kinevette volna. Vagyis nem nevette volna, ő sosem nevet, csak szárazon kuncog, és olyan csúnya fintort vág, hogy attól megrémülnek az emberek.

De így történt.

Serra éppen a rovelle-dombi kunyhójában szolgált ki egy frusztrált fazont, amikor az ablaküveg megzörrent. Először elszalasztotta, mert a férfi olyan hangerővel beszélt, és közben úgy hadonászott, hogy a boszorkány attól tartott, bármelyik pillanatban lever valami értékeset a zsúfolt polcokról.

– Ez így nem mehet tovább, érti? – sopánkodott a kuncsaft. Vörösre gyúlt arcával és tömzsi alakjával inkább hajazott egy vérig sértett kisgyerekre, mint felnőtt emberre. – Nekem kell a szex. Az elemi dolog. A nők talán megvannak nélküle, ami egyébként szerintem orbitális nagy kamu, de mi? Ösztönösen jön az inger, arra lettünk teremtve, hogy szaporodjunk. Nem lehet kiirtani belőlünk, de persze Lindának hiába magyarázom. Tudja, mi a baja neki? Egy baszatlan picsa, és mindkettőnk gondjai megoldódnának, ha végre betolhatnám neki. Örülnie kéne, hogy egyáltalán gerjedek rá. Linda egy tízes skálán maximum öt és feles, ha nagyon akarnám, telne nekem sokkal jobbra is. Mondjuk ha végre szíveskedne levenni a melltartóját előttem, talán az is megoldás lenne, mert még az is lehet, hogy elmenne a látványtól a kedvem. Áhh, azért annyira nincsenek rossz csöcsei, mármint nyilván lehetnének nagyobbak, de legalább szép formásak, nem lógnak, mint egy vénasszonynak. Izé, akkor, amit akarok, hogy hókuszpókuszoljon nekem valamit, hogy Linda végre lefeküdjön velem. Házasok vagyunk, az isten bassza meg!

Serra figyelmét ekkor vonta magára a ritmikus kopogtatás. Hidegen hagyta a dolog, elvégre november vége felé járt, a telelő madarak pedig húzódtak befelé a melegre. Tavaly elkövette azt a hibát, hogy kilógatott az ablakán kopogtató cinegéknek egy füzért tele magvakkal, mert a cinegék szétkürtölték a jó hírt, és Serra nem győzte venni az utánpótlást, holott ebszőlőre spórolt.

– Megpróbálta esetleg kipuhatolni, hogy a felesége miért nem akar ágyba bújni magával? – kérdezte a férfitól, aki válaszul hangosan fújtatott.

– A feleségem! Ugyan mi a faszért nem akarna lefeküdni velem?

– Igaz, semmi közöm hozzá. – Serra a bájitalos polchoz lépett. Az utóbbi időben annyi jelentéktelen projekttel foglalkozott egyszerre, hogy a rend sínylette meg. Mindenütt üvegcsék, különféle növények, kémiai berendezések és könyvek hevertek – már ahhoz is a mágia segítségét kellett hívnia, hogy el bírjon igazodni a sok kacat között.

Végül nem kellett feltúrnia semmit. Egy kicsi, csigaként csavarodó üvegcsét nyújtott át a férfinak, aki értetlenül méricskélte a zavaros löttyöt.

– Ez mi?

– Hajtsa fel az egészet – utasította mereven Serra. – Az íze pocsék, talán meg is hánytatja, de cserébe a felesége nem bír majd ellenállni magának.

A férfi szkeptikusan nézett fel.

– Biztos működik?

– Eljutott volna magához a hírem, ha nem lennék megbízható?

A kuncsaft illedelmesen kihúzta a dugót, és a szeme könnybe lábadt az üvegcse szájából kiáramló bűztől.

– Úgy képzeltem, hogy a szerelmi bájitalok finom édesek – fintorgott.