Versek, Prózák

Halálvágy

Szívem az, mi sötét
És te nem látsz bele.
Hogy is láthatnál?
Hisz sötétebb nem lehetne.

A lelkem egy lidérc lett,
Melyet a fájdalom formált.
Egy feketelyuk,
Mely széttép és elmémben rongál.

Rongál, rombol.
Felemészti ép gondolataim.
A józanész szétesik,
Felmondja szolgálatot.

Sikoltok, mert félek.
Rettegés tölti el a testem.
Hirtelen előtűnik a semmiből.
A halál áll elöttem.

Hív magához, szólongat :
"Gyere velem, s boldog leszel."
Sikoltanék újra,
De csak nyöszörgés tör ki belőlem.

Hangom nem hallják,
Nem figyel rám senki.
Tán úgy ér véget életem,
Hogy engedelmeskednek neki.

Engedelmeskedek a halálnak,
Mely most magához szólít.
A vérem látványa és íze
Szinte őrülté tesz és egyre csak bódít.

Közelednék a csuklyáshoz,
De valaki megragadja a kezem.
A félelmem szerte foszlik.
Lassan kezd elmenni az eszem.

Már késő. A halál hiába hív.
Mennék hozzá de nem lehet.
Nem hagy nyugodni a szenvedés.
Vissza fognak a kételyek.

(2015.09.24.)