Vihar előtti hullámok

001 ~ Girls Just Want to Have Fun [Cyndi Lauper]

- Erősebben - nyöszörögtem, mire a fölém ágaskodó - Mario? Mattheo? már a nevére se emlékszem - srác egyre gyorsabb tempót diktált testével. Miközben engem csupán néhány másodperc választott el a csúcsra jutástól, éreztem, ahogy ő éppen ekkor élvezett el. Ebben meg is erősített a tény, hogy pár pillanattal később nagy lendülettel hevert le mellém a kollégiumi szoba egyszemélyes ágyának szélére, és nagyokat sóhajtva igyekezett rendbe szedni magát.

- Na, milyen volt? - Kérdezte két levegővétel között, ám én válaszra váró tekintetét figyelmen kívül hagyva csupán a plafont bámultam és egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem gondolataim kavalkádjában. - Elmentél? - Tért rá a lényegre, kérdését pedig kissé feszült és egyben erőltetett nevetése követte.

Utáltam magam. Utáltam, hogy gimis létemre képes voltam kiütni magamat egy egyetemi bulin, és azt is utáltam, hogy ezáltal kiszolgáltattam magam olyan embereknek, akikkel józanul még csak szóba se álltam volna.

- El - feleltem nem túl meggyőzően. Az igazság az volt, hogy már én magam is belefáradtam abba, hogy mind a mai napig egyetlen egy ember sem volt képes megadni nekem azt, amire vágytam. Elegem lett a felesleges próbálkozásokból, úgyhogy megvártam, míg szemeit lehunyva légzése egyenletessé vált, majd magamra húztam a társadalom szerint keveset takaró koktélruhámat, és magassarkúmmal a kezemben a lehető leghalkabban kinyitottam a nyekergő ajtót és lábujjhegyen távoztam az egyébként elsősorban fősulis gólyáknak szervezett partiról, és a napfelkelte első fényei által világított utcákon keresztül nagy nehezen visszakeveredtem anyám házába.

Tizenhat éves koromig tulajdonképpen minden rendben volt az életemmel.

Jó, nem éreztem magam luxusfeleségnek, de azért nem volt okom panaszkodni. Tény és való, hogy a szüleim válása eléggé megviselt, de azt nagyjából kihevertem, vagy legalábbis meg voltam győződve róla, hogy túltettem magamat rajta. Sokkal nagyobb problémát okozott, hogy a tizenhatodik születésnapomat követő napokban rádöbbentem, mennyire szánalmasan ártatlan is voltam valójában. Körülöttem a káros dohány füstjének rengetegében cigit tekertek és vodkát kevertek, míg én ezeknek még csak a szagát sem bírtam elviselni. Ráadásul nemhogy kapcsolatom nem volt, még az első csókomat sem tudtam le - ami egyébként rajtam kívül az égvilágon senkit nem zavart. Lényeg a lényeg, szörnyű érzés fogott el és egyenesen utáltam magam - nagy részben ezért -, így elhatároztam, hogy kirúgok a hámból és szórakozok egy kicsit. Nagyjából itt siklott félre az életem nem először, de nem is utoljára. Tizenkét órával az ötlet megfoganása után kiütve feküdtem egy házibuli fürdőszobájában, ahol konkrétan senkit nem ismertem. Nem csak az esett ki, hogy hogyan jutottam el idáig, hanem az is, hogy hogyan lehettem még egyáltalán életben - és nem csak a bevitt alkoholmennyiségtől, hanem az apám szigorúsága miatt. Másnap reggel, miután taxival hazakeveredtem és betettem billegő lábaimat a házba, az ő aggodalommal teli arcával találtam szembe magamat. A férfi tekinteteiből akaratlanul is kiszűrtem a dühöt, hangja pedig olyan szemrehányó volt, amilyennek még talán sosem hallottam azelőtt. "Mit képzelsz magadról?" Újra és újra megismétlődött a fejemben az egyetlen mondat, melyet az örökkévalóságnak tűnő monológjából kihallottam. A másnaposságtól egyébként is szétment a fejem, így a legkevésbé sem hiányzott a kioktatás. Befogtam a fülem, hogy ne zavarjon az üvöltözés, ám ekkor az elkeseredett és egyben kétségbeesett apám csak még inkább kikelt magából és így történt, hogy egy deres kora tavaszi reggelen hajnali hatkor, a felkelő Nap első sugaraival színezett Ryder ház az ő dörmögő hangjától visszhangzott.

Tudtam, hogy ezt az életvitelt nem folytathatom az örökkévalóságig, ám egyúttal tisztában voltam azzal is, hogy ameddig az iskolában megfelelően teljesítek, az apám nem igazán tehet ellene. Ahogy az ellen sem, hogy minden év augusztusának utolsó két hetét az anyámnál töltsem Floridában, és minden, ami ott történik, ott is maradjon.