A Kezdet || PSH [fordítás]

38. R É S Z

- Kim Rona... most csak viccelsz, ugye? Mi történt veled? Miért akarsz hirtelen elhagyni engem? - fogta meg a kezem, miközben a fejével közeledett hozzám, így ránéztem, de lassan elengedtem a kezét, tudva, hogy nem kellene ezt tegyem. Nem akarok egy kapcsolatban akadály lenni.

Állj le, Kim Rona.

Nem kell szeresd őt többé.

Rá sem tudtam nézni, mert megdobogtatta a szívem ismét. El kell felejtsem őt. El kell fogadjam őt barátként. Le kellene álljak.

Szemeimbe könny szökött a szeme láttára, mert már nem tudtam visszatartani. Finoman megérintettem az arcomat és letörölte könnyeimet, miközben kezét a nyakam köré fonta.

- Ne törd magad ezzel, Rona. Ne kényszerítsd magad rá, ha nem tudod megtenni. Ne sírj - Szenvedélyesen megsimogatta a nyakamat a csodálatos ujjaival, miközben tekintetét végig rajtam tartotta.

Azok a gyönyörű szemek...

Hogyan tudnám elfelejteni azokat a szemeket?

- Kang Minji itt van - mondtam lassan, majd Minjire helyeztem át tekintetem, aki az ajtó előtt állt egy csokor virággal a kezében. Nagyon meglepődött, mikor észrevette, hogy Sunghoon velem van.

Sunghoon finoman elengedett engem és Minjire nézett összezavarodottan, miközben Minji hirtelen eldobta a virágot, majd elfutott.

Megfogtam a pulcsijának az ujját, hogy rám nézzen.

- Utána kellene menj - mondtam neki. - Menj, Sunghoon - folytattam, ő pedig bólintott majd kiment a szobából, hogy megkeresse Minjit.

SUNGHOON SZEMSZÖGE

Park Sunghoon, miért olyan nehéz vallomást tenni neki? Csak el kell mondd neki, hogy szereted és Minji nem jelent semmit sem neked.

Nem tudom kimondani. Nem tudom miért. Olyan, mintha valaki becipzározta volna a számat szorosan... megölt az érzés.

- Kang Minji - futottam oda hozzá gyorsan, mikor megtaláltam a padon sírva, miközben az arcát takarta, mindenkit ignorálva, aki őt figyelte.

Megálltam előtte és lassan megveregettem a vállát, hogy rám nézzen.

- Hagyd abba a sírást - mondtam neki ridegen, de engem is ignorált. - Kang Minji, mi a baj... - mielőtt be tudtam volna fejezni a mondandóm, hirtelen kezeit a derekam köré fonta és szorosan megölelt, majd tovább sírt a karjaim között.

Kényelmetlenül éreztem magam a reakciója miatt, de ugyanakkor nem szerettem volna, hogy mindenki azt gondolja, hogy rossz fiú vagyok, amiért ellököm magamtól, szóval hagytam, hogy tovább öleljen engem.

- Nem lennél inkább velem? Fáj nézni, hogy vele vagy. Kérlek, Sunghoon. Nem tudnál elfelejteni őt? - kérdezte sírva.

- Szeretem őt - válaszoltam neki röviden, mire ő csak egy nagyot sóhajtott.

- Hallottam a beszélgetéseteket. Már nem kedvel téged. Ne kínozd magad, Sunghoon - válaszolt.

1 hónappal később...

Kim Rona.

Folyamatosan a telefonomat figyelem arra várva, hogy írjon, vagy hívjon, de miért is számítok ilyenre?

Egy hónapja már, hogy a kórházban volt és azóta sem írt vagy hívott engem, miután találkoztam vele a kórházban, mikor felkelt a kómából.

Gyáva voltam, nem voltam elég bátor, hogy írjak neki, vagy hívjam.

Az én hibám volt és bántam, amiért mindig figyelmen kívül hagytam az üzeneteit és elutasítottam a hívásait is korábban. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fog nekem hiányozni.

Szóval így érezte magát, amikor én ignoráltam őt? Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire fájdalmas.

Hogyan tudta ezt a fájdalmat elviselni 8 éven át?

Kinyitottam a pénztárcám és automatikusan elmosolyodtam a gyerekkori képét látva. Elloptam tőle ezt a képet a táskájából, még a balesete előtt. Ez volt az egyetlen, amivel nyugtatni tudtam a szívem, mivel egyre jobban hiányzott.

- Ezt meg tudod nekem tanítani? - Minji rázott vissza a jelenbe, mikor megmutatta nekem a könyvét. Felriadtam, majd lassan közelebb hajoltam hozzá, hogy megtanítsam neki, miután az agyam feldolgozta a kérdést.

- Kim Rona az. Kim Rona visszatért - hallottam meg az osztálytársam kiabálni, amire mindenki felkapta a fejét, beleértve Harutot, Minjit és engem is.

A tekintetem lassan egy gyönyörű lányra helyeztem, aki az ajtóban állt idegesen, a képregényeit szorongatva, mint valami plüsst.

Itt van.

A lány, aki a legjobban hiányzott.

Végre itt van.

- Örülök, hogy újra láthatlak titeket - köszönt az osztálynak és rájuk mosolygott, majd a helyére sétált, rám se pillantva.

Harutot látva vigyorogni kezdett, aki integetett neki, majd lepacsiztak és leült mellé.

Féltékeny vagyok.

Kim Rona, nézz rám.

Kérlek, nézz rám.

Hiányzol.

De felém se fordította a fejét.

Azt hiszem, nem hiányoztam neki.