~Vaktöltény~

~

Lassan a bejáratiajtóhoz baktatok, majd kulcsra zárom. A szobámba megyek, az ágy alatti dobozból előveszem a fegyveremet még egyszer átgondolom, hogy biztos megteszem-e.

Meg fogom tenni!

A nappali felé veszem az irányt, a közepére letérdelek. Végig nézek a családi képeken, a házon, ahol felnőttem. Annyi szép és boldog emlék köt ide, de mégis inkább csak a magány fűz hozzá.

-Eric, Kicsim nyisd ki kérlek, meg tudjuk beszélni. Nem teheted ezt! Ne csináld...kérlek! -hallom Leon hangját, aki miatt az egészet még meggondolnám. Az ajtón dörömböl annak reményében, hogy beengedem.

De nem. Semmi sem tántoríthat el. Lassan a halántékomhoz emelem a pisztolyt.
Még vissza emlékezek a szép pillanatokra amiket együtt töltöttünk. amikor,meg kértem, hogy legyen a barátom, vagy akkor amikor segített elmondani a kapcsolatunkat anyáéknak. Ha már itt vagyunk a szüleim, mindig mindenben segítettet, támogattak, én mégis titkolóztam és nem osztottam meg velük a problémáim, és most itt tartok.

Hiányzik a nővérem Genma, aki mindig megértett.
Hiányoznak a szüleim, akik törődtek velem.
Hiányoznak a barátaim, azok akik körülvettek, még mielőtt sulit váltottam.
Hiányzik a régi énem, aki felhőtlenül szerette önmagát.

De a társadalomtól kapott negatívítás teljesen elkeserít, és felül írja a hiányt. Ha egy kicsit is más vagy, esetleg egyedi, színes egyéniség, a szürke emberiség el akarja tüntetni ezeket a színeket, be akarja olvasztani magába.
De nem, Eric Kennedy nem hagyja, inkább magát teszi el láb alól mint, hogy ugyan olyan legyen mint mindenki más.

"Buzi, felesleges, haszontalan, idegesítő anorexiás, élettelen, undorító, depressziós"-a megbélyegzések amik miatt az önbecsülésem teljesen kihalt.

Anyáék mondhatják: -"Jajj, ők nem ismernek, úgy mint mi!"

Ez a gond, hogy nem ismerve mondja el a véleményét, lehet, hogy a többi ember is ezt gondolja, csak nem akarja elmondani.
A boldog kisfiú, aki mindenben a szépet látta, örök álomra hajtotta fejét, már nem létezik, az életnek nyoma sincs.

Én miért vagyok selejt? Miért nem tudok olyan lenni mint bárki más, akit elfogadnak?
Ordítoztam a segítségért, hogy mentsenek meg, de mindig mindenki önsajnáltatásnak könyvelte el. A síromnál, meg majd ott állnak, tekintettüket az égre szegezik és kérdezik:

-Miért nem vettük észre a jeleket, miért nem szólt, hogy baj van?

Azon voltam, hogy adjak egy jelt egy parányi jelt, ami megszabadít a fájdalomtól.

Mire befejezem az elmélkedést könnycseppek záporoztatják el arcomat, azt hiszem ezek az öngyilkos könnycseppek.

Feladtam? Igen...Így talán jó lesz? Talán...Leon? Majd túllép...Akik bántottak? Keresnek majd valaki mást...Szüleim? Csak a munka menne tovább...Genma? Fent legalább találkozhatok vele.

Régen úgy tartottam, semmi sem lehet olyan szörnyű, hogy belehaljunk, most szépen arcon röhögném magam. Itt ülök 17 évesen fegyverrel a kezemben, ahol mindenki ismert, mindenki szeretett, és ahol készülök meghalni.

Kibisztosítom a revolvert.

Egy utolsó mély lélegzet...Meghúzom a ravaszt...

Hallom Leon elveszett kiáltását, az ajtó csapódást gondolom a szomszéd jött ki.
A padlón fekszem a vörös folyadék, folyik az arcomon. A percek csak telnek.
De nem érzem úgy, hogy meghaltam volna. Talán a halál az életszerű?

Lassan megpróbálok felkelni, csodák csodájára sikerült.

Megnézem a fegyver tárát.

Bazdmeg!

Feltápászkodok a padlóról és kinyitom a nyílászárót, ami előtt meglátom zokogó szerelmemet. Ő hihetetlen szemekkel pillant rám.

-Úristen Eric! Ezt hogy? Te élsz? De, hisz hallottam elsülni a fegyvert! -nyakamba borult, hátamnál a pólót úgy szorította, mint, ha bármelyik pillanatban eltünnék.

-Vaktöltény volt, nem is értem, hogy nem vettem észre. -nevettem fel üresen. A halántékomon csordogáló vérrel nem foglalkozva temettem fejemet nyakhajlatába, miközben némán hallgattuk a közeledő szirénákat.