Fognyomok (Supernatural 18+)

23. fejezet

Minden sejtemmel azon vagyok, hogy a zuhany alatt bizonyítsam, a szám mennyire nem számít tabunak, amikor a zubogó víz alatt térdelve ideges dörömbölés zavar meg.

- Ó, basszus… - sóhajtok fel, miután kelletlenül kiengedem az ajkaim közül a Ranger farkát, de a csípőjét nem eresztem el. Két kézzel markolom, a fenekét a csempének nyomva, és közben farkasszemet nézek a káprázatos merevedésével, amit nagyon nehezen tudnék most veszni hagyni. - Elmúlt hét, ugye? - pillanatok fel rá csalódottan, miközben az arcomat az ágyékának dörgölöm, és lemondón még egyszer végignyalok a farka teljes hosszán.

Ma reggel még egyszer sem néztem az órára. Valahogy nem volt rá időm. Se kedvem. 

- Nagyon úgy tűnik - bólint mosolyogva. Könnyedén talpra ránt, elzárja a vizet, majd vidáman két törölköző után nyúl, mintha neki egyáltalán nem lenne kellemetlen, hogy lüktető merevedéssel kell két perc alatt összekapnia magát.

Nagyjából végigtörlöm magam, és a derekam köré tekert törölközővel kisietek.

- Sammy, adj még pár percet, oké? - nyitom ki bocsánatkérőn az ajtót, ő pedig sötéten örvénylő tekintettel mér végig, amikor pedig Walker is megjelenik mögöttem ugyanolyan nedvesen, kiszakad belőle, amit eddig csak engem látva megpróbált visszafojtani.

- Hát ez óriási! - int felé színpadiasan, de a szavait felém intézi. - Egyetlen dolgotok volt, reggel hétre kész lenni! Ha nem elég az éjszaka, akkor állítsátok be az ébresztőt korábbra, hogy hajnalban még a zuhany alatt is kefélhessetek egyet! - kiabálja, de nem vár a reakciómra, úgy bevágja az ajtót, hogy a falak is beleremegnek.

Tátott szájjal fordítok hátat a bejáratnak, és Walker is döbbenten áll mögöttem.

- Oh… - kerekedik el a szája, de annyira nagyon nem tűnik kétségbeesettnek. Gyorsan lekapja magáról a törölközőt, megdörgöli vele a haját, amit bénultan nézek végig, aztán beleugrik a ruháiba. Szerintem negyvenöt másodpercbe sem telik, hogy útra készen lépje át a küszöböt. Csaknem félpucéran bukdácsolok pajzsként utána, mert most azért egy kicsit féltem őt az öcsémtől.

- Várj már… - ragadom meg az inge ujját már az ajtón túl.

- Lazíts, Sam nem fog megenni három perc alatt, amíg te is odaérsz. Néha nyugodtan kettesben hagyhatsz minket egy kis időre - fordul vissza, és egy gyors puszit nyom a számra, miközben lefejti magáról a kezemet.

- Nem ismered… - motyogom a pólót áthúzva a fejemen.

- Mert nem hagyod, hogy megismerjem - húzza fel a szemöldökét, és csaknem rám csukja az ajtót, miközben visszanyom a szobába. - Öltözz nyugodtan, megvárunk.

Felsóhajtok, és a fejemet frusztráltan az ajtónak döntve csatolom be az övem, aztán magamra veszem az inget és a kabátot. Ellenőrzöm a fegyvereim, majd sietve utánuk indulok.
 
 
 
A parkolóban Sam egyedül áll az Impala mellett, Walker és a dzsip sehol. Kérdőn nézek az öcsémre, mire a kezembe ejti a kulcsot, és elindul az anyósülés felé.

- Elküldtem az otthonhoz - mondja röviden, amikor látja, hogy a tekintetemmel még mindig a Ranger után kutatok.

- Egyedül? Miért?! - kapom felé a fejem.

- Csak megfigyelőnek. Nem azért, hogy kiiktassam - veti oda szarkasztikusan, de ahogy egyértelműen dühösen rámeresztem a szemeimet, visszavesz a hangnemből. - Azért, mert bízom benne, és tudom, hogy nem csinál hülyeséget.

Veszek egy mély levegőt, és próbálok minden bennem tomboló indulatot a nyakánál fogva a földre szegezni odabent. Nem fakadhatok ki. Most biztosan nem.