Az erdei tündér (BEFEJEZETT)

13.rész

Igor pov.
Sokat beszélgettünk, hogy milyen volt a gyerekkorom és apámról is szó esett. Ő róla kicsit kevesebb lelkesedéssel beszéltem, mint a dajkámról és a másik öcsémről. Stepan újfent boldog lett, amit anyánk megmosolygott. Dimitrij pedig érdeklődve hallgatott minket.
- Egyszer talán el kéne látogatnunk hozzatok. Megnézni a picit. - mondta Dimitrij mire anyám arca felragyogott.
- Bármikor szívesen látunk titeket! - mosolygott kedvesem és megfogta kezemet - Nagyon örülök, hogy találkoztunk!
- Hát még mi! Számítsatok a leveleinkre! - mondta mosolyogva Natasha majd a két kezébe véve az arcomat homlokon csókolt. - Micsoda férfi lett belőled.
- Ez a te érdemed anya. - öleltem meg és szipogva bújtam az alacsony asszony nyakába - Nem akarok menni. Most hogy végre megismerhettelek, nem akarok elválni tőled, soha!
- Én se kisfiam, soha! Csókold meg helyettem is az unokámat.
- Meg fogom, ne félj!
- Istenem, nem tudom még mindig elhinni, hogy megnőttél! - simogatta arcomat és szemeimbe nézett - Még mindig hallom esténként, ahogy utánam sírsz...
- Anya! Nincs semmi baj! Itt vagyok.
- Tudom drágám.
- Nagyon örültünk. - mondta Vladimir mire anyám megölelte.
- Én is édes lányom. Vigyázz rá!
- Csak akkor, ha ő is rám. - kuncogott, mire mosolyogva szemeimet forgattam.
- Ez egyértelmű.
Elindultunk hazafelé. Valahogy sokkal teljesebbnek ereztem magam most, hogy megtaláltam az igazi anyámat.
- Igor? - fogott a vállamra a kedvesem.
- Hm? - fordultam felé, mire ajkait az enyémekre nyomta.
- Szeretlek. - mosolygott rám.
- En is szeretlek. Te soha ne hagyj el! Te és a fiunk vagytok az egyetlen igazi családom.
- Nem állt szándékomban. - bújt hozzám és mellkasomat simogatta. Magamhoz öleltem és talán egy órán át tartottam így. Csak behunytam a szemem és élveztem a nyugtató közelségét. Sokáig így voltunk még. A hajóúton végig az óceánt nézte és meglepetésemre a delfinekkel társalgott.
- Igen? Ez érdekes és mit tesztek olyankor? - kérdezgette mosolyogva Vladimir.
- Miről van szó?
- Szia! Tudtad, hogy ha a delfin vadászik, mindenki egyenlően kap?
- Tényleg?
- Igen, Rudi most mesélte. - kuncogott az egyik delfinre nézve, aki szaltózott egyet a levegőben.
- Igazan örvendek. - mondtam mire a delfinek meg vijjogtak egyet - kettőt majd elugráltak a vízben.
- Nektek is! - integetett utánuk Vladimir.
- Aranyos, hogy delfinül is tudsz.
- Tudom.
- Tudod én milyen állat nyelven beszélek?
- Na?
Vijjogtam hármat mire egy sirály szállt a korlatra.
- Tá - dá!!
- Azt mondtad, hogy: KAJA! KAJA! KAJA! Nem csoda, hogy idejött.
- De akkor is ide jött! - mutattam a madárra büszkén, aki erre megcsípte ujjamat - Hogy az a jó...!
- Huss, huss! - hessegette el a madarat majd a kezemet nézte és látta, hogy a csípés vérzik.
- Gyere! Kössük be!
- Rendben... - motyogtam és betértünk a kabinunkba. Ott aztán lemosta és egy kis darab kötéssel bekötötte az ujjamat majd egy puszit is nyomott rá.
- Köszönöm! - mosolyogtam rá hálásan - Sokkal jobban van a kezem.
- Tényleg? - kuncogta.
- A kezem igen, de a testem... - simítottam az arcára. - Meg nem annyira.
- Perverz! - pirult el, de készségesen bújt kezem érintésébe és pillogott rám gyönyörű szembogaraival.
- Igen, ez igaz. De te voltál az aki kezdte.
- Én? Ugyan mikor?
- Amikor először a szemembe néztél. - mondtam és megcsókoltam. Ajkaim gyengéden simultam övéihez, míg ruhámba kapaszkodva viszonozta. Halkan beleszusszantott ajkaimba és innen tudtam, hogy mennyire is hiányolt. Óvatosan derekához nyúltam és ott kezdtem simogatni őt, míg el nem értem fenekéhez.
- A fiunk születése óta erre varok, csak nem akartalak letámadni. - motyogtam miközben elfektettem őt.
- Én is... - suttogta közénk, majd újra megcsókolt. Szerelmes éjszakát töltöttünk együtt a kabinban. Majd az óceán hangját hallgatva elaludtunk. Boldogsággal feltöltődve öleltem őt magamhoz szorosan. Másnap én keltem fel először és álmában tovább dédelgettem őt. Alig varom, hogy hazaérjünk a kisfiunkhoz. Mar úgy magamhoz ölelnem. Hiányzik ahogy aprócska ujjaival ruhámat szorongatja és közben csodálkozó szemekkel néz fel rám, ajkait mosolyra húzva.
- Igor? - törölte meg a szemet a drágám. - Ébren vagy?
- Persze, csak a kisfiunkra gondoltam.
- Én vele álmodtam. - mosolygott - Már nagyon hiányzik!
- Nekem is kedvesem.
- Még sosem voltam tőle ilyen messze.
- Kicsit korai volt elválnod tőle ilyen hosszú időre.
- Igen. Újra a karomban akarom tartani! - mondta izgatottan és felült az ágyban. Mögé másztam és átöleltem hátulról.
- Csak két nap édesem. Csak egyet alszol és holnap estere a karunkban lesz.
- De az olyan messze van még. - nézett rám szomorúan.
- Hamar elfog repülni az idő.
- Nézzük meg megint az óceánt! - mondta mosolyogva mire bólintottam, de előtte visszahúztam magunkra a takarót.
- Csak meg egy kicsit.
Kuncogva bújt hozzám, mire én pedig rá feküdve csókoltam meg.
- Szeretlek. - mosolyogtam.
- Hányszor akarod meg elmondani?
- Még jó sokszor! - simogattam arcát - Amíg csak lehet.
Eljátszadoztunk így egy darabig majd miután felkeltünk kimentünk nézni az óceánt. Addigra már Markék is kint voltak és a friss levegőt élvezték. Éppen valamiről beszélgettek ketten meghitten, amikor melléjük értünk. - Sziasztok! Minden rendben?
- Igen, nagy elhatározásra jutottunk. - mondta Mark.
- Tényleg? - kérdeztem.
- Igen. Úgy döntöttünk örökbe fogadunk.
- Tessék? - csodálkozott Vladimir.
- De hát van még időtök a baba vállalásban, fiatalok vagytok és egészségesek. - magyaráztam.
- Tudjuk. - bólintott Mark, majd Thomasra nézett - De át gondoltuk a dolgokat.
- Nem várhatunk örökké és ha egy nap lesz is saját gyermekünk, akkor is szeretnénk ezt.
- Jaj, bátyus! - ölelte meg kedvesem a másik szőkét - Annyira büszke vagyok rád!
- Mi mindenbe támogatunk titeket! - veregettem hátba Thomast.
- Alig varom, hogy újra lássam Castielt. Hiányoznak a pici kacajai. - mondta Mark mire Vladimir elszomorodott.
- Nekem is! - szipogta és jobban bátyjához bújt - Mikor érünk már vissza?
- Nem sokára. - sóhajtottam. Ahogy ígértem, másnap délutánra már otthon is voltunk. Vladimir és én azonnal átöleltük a kisfiunkat. Castiel pedig hangosan sikkantva bújt hozzánk.
- Hogy viselkedett? - kérdezte párom fiúnkat csókolgatva.
- Mint egy kis angyal. Csak szomorú volt, hogy nincsenek itt a szülei.
- Oh, te is hiányoztál kicsim. - puszilgatta Vladimir. Kis kezeivel anyjába kapaszkodott és hangosan nevetett.
- Minden rendben volt? - kérdezte dajkám karomra simítva.
- Igen. Anyám jól van. A férje nagyon kedves és van egy másik öcsém is. A nagyapám nem annyira volt boldog, de nem közelit apámhoz.
- Szerintem nagyon hasonlítottatok az öreggel. - mondta Thomas.
- Miben? - kérdeztem morcosan.
- Mondjuk abban, hogy ugyan olyan morcos fejet vágtok, ha valami zavar! - kuncogott Mark és Castielnek vágott pofákat, aki kedvesem ölében ült. Kacagva díjazta a vicces arcokat - Jaj, de imádni való kis cukorfalat vagy! Felfallak! - gügyögte majd belefújt a kicsi pocakjába. Mosolyogva néztük a jelenetet, főleg hogy Castiel még kezei közé is fogta arcát a rövid szőkének. Thomas pedig melegen mosolyogva nézte őket.
- Csodás szülők lesztek. - mondta megveregetve a vállát.
- Már holnap indulunk egy árvaházba.
- Csak ügyesen! - biztattam.