Cseppet sem átlagos nyaralás // Kempf Zozo

18.

Mikor végeztem, pár másodpercig csendben néztem a ruhákkal megtömött, csukott bőröndömet, majd előkaptam a táskámból egy tollat és egy papírt, és írtam pár sort Petrának, ugyanis tudtam, hogy ő lesz az első, aki megpróbál beszélni velem. Sajnos én addigra már hazafelé fogok tartani. Az üzenet nem volt túl hosszú, de annál lényegre törőbb:

"Drága Petra! Ne aggódj, semmi hülyeséget nem csinálok, egyszerűen csak nem bírok többet egy levegőt szívni Zozóval. Vonattal egyenesen haza megyek, minden oké lesz. Ne aggódj! ~Flo".

A levelet a bevetett ágyamra dobtam, majd halkan kinyitottam az ajtót. Imi és Zozo szobájának ajta zárva volt, ez annyit tesz, hogy mindketten bent vannak. A nappaliból sem hallottam hangokat, így a bőröndömet gyorsan megemeltem, lelopakodtam a lépcsőn, át a nappalin/konyhán, majd kiértem a bejárati ajtón, és halkan becsuktam magam mögött. Egy pillanatra szorosan behunytam a szememet, átgondolva, hogy mégis mekkora hülyeségre készülök, majd kisiettem a kapun, mielőtt meggondolhatnám magam. A bőröndömet csak két házzal arrébb tettem le, vigyázva, nehogy Imi az ablakból meglásson vagy meghalljon. A pályaudvar 5-10 perc sétára volt, szóval bedugtam a fülesemet a fülembe, és a Fallin'-t hallgattam a Why don't we -től, és elmerültem a gondolataim között.

Mire a pályaudvarra értem, enyhén szólva kiköptem a tüdőmet. Hm. Lehet sportolni kéne valamit🤔 mondjuk én is BMX-ezhetnék... NEM! Zozo is BMX-ezik, és nekem már semmi közöm hozzá. A peronon lehuppantam egy ülésre, és kezembe vettem a telefonomat, és küldtem egy "Jó utat!" üzenetet Boginak, ugyanis ahogy emlékszem, ők valamikor most indulhattak hazafelé. Mikor ezzel kész voltam, lecsekkoltam, hogy mikor indul vonat Pestre innen. 10 perc múlva. Hm. Ekkora mázlim is csak nekem lehet. Csendben vissza ültem a székemre, és a teljesen kihalt peront bámultam. Unalmamban a Harry Potter filmeken/könyveken gondolkodtam, és azon tűnődtem, hogy vajon melyik falnak kéne neki szaladnom, hogy Roxfortba jussak. Meglepő, de ezzel a gondolatmenettel és a falak méregetésével baromi gyorsan elment az idő, és mikor újra az órámra néztem, azt mutatta, hogy a vonat 3 perc múlva érkezik. Kivettem a fülhallgatót a fülemből, szépen lassan össze szedtem a cuccomat, és a peron széléhez álltam. Akkor hallottam meg magam mögött a lépteket. Megpördültem a tengelyem körül, és szembe találtam magam a peron másik végén álló, engem méregető Zozóval. Unottan néztem, ahogy átszeli a közöttünk lévő távolságot, és pár lépésre tőlem megáll.

-Flo... - kezdte, de felemeltem a kezem, és elcsitítottam.

-Zozo, nem érdekel - néztem rá szomorúan, mire megrázta a fejét, és egy gyors mozdulattal előttem termett, úgy nézett a szemembe. Zozo baromi közel volt hozzám, rendesen éreztem, ahogy a kifújt levegője az arcomat éri.

-Flo, kérlek, hallgass meg- kérte szomorúan, mire mélyen a szemébe nézve bólintottam, ő pedig szorosan lehunyta a szemét. - Flo, tényleg nagyon sajnálom! Én nem úgy gondoltam, egyszerűen csak... Baromi ideges voltam. Féltem, hogy elvesz tőlem Geri - pillantott oldalra zavartan, mire elkerekedett a szemem. Mielőtt bármit is reagálhattam volna erre, Zozo folytatta. - Az utóbbi időben tényleg azt hittem, hogy lehet valami... Mostanában nem utáltál annyira, mint ezelőtt...

-Zozo, én sosem utáltalak- raztam meg a fejem, mire most Zozo mogyoróbarna szemei kerekedtek el.

-Nem? - kérdezte, mire halvány mosollyal az arcomon elmosolyodtam.

-Nem. És... Mikor Geri megcsókolt - mondtam, mire Zozo gyors grimaszt vágott. Ebből tudtam, hogy muszáj befejeznem a mondatot. - Szóval, mikor megcsókolt, és én nem csókoltam vissza - hangsúlyoztam ki -, te jártál a fejemben. Vagyis... - kaptam észbe, ugyanis túl sokat mondtam.

Viszont mielőtt kijavíthattam volna magam, Zozo óvatosan a tenyerébe fogta az arcomat, és magához húzva megcsókolt. Egy pillanatig teljes döbbenetben álltam, de aztán a kezére csúsztattam a kezemet, és visszacsókoltam. Ez rég nem olyan volt, mint Gerivel. Most a gyomrom szaltókat vetett, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Mikor Zozóval elváltunk egymástól, a homlokát az enyémnek támasztotta.

-Menjünk vissza a többiekhez - suttogta, mire rá kulcsoltam a kezemet az övére, és a bőröndömet magam után húzva elindultunk a piros Alfa felé. Még hallottam, ahogy a vonat begördül az állomásra, de aztán Zozo beindította az autót, és a felzúgó motor zaja kizárta életem egyik leghülyébb ötletének pöfögését.

Együtt indultunk vissza a szállásra, és valahogy természetfeletti nyugalom szállt meg. Olyan volt, mintha egész végig csak erre lett volna szükségem. Csakis rá. Zozóra.