Átkok és Árnyak

3.

Az aggodalmamból hamar túlgondolás lett és megint azon kaptam magam, hogy a zen kert felé sétálok késő este. Nem volt észszerű döntés, nem akartam, hogy rájöjjön a tegnapi beszélgető partnerem, hogy valójában ki vagyok. Mégis valamilyen belső hang azt mondta, hogy ki kell mennem ma is oda.

A felhőtlen égnek köszönhetően már távolról láttam a csendes tavat, aminek a felszíne visszatükrözte a dagadó holdat. A padom, már, ha lehet így hívnom, üresen állt a holdfényben. Ezen kívül van még egy másik pad, a szemközti oldalt egy öreg fűz lobkoronája alatt, ahol ilyen időben az ember teljesen beolvad a sötétbe. A második lehetőséget sosem kedveltem, valahogy rossz érzésem volt, amikor ott ültem. Legyen szó nappalról vagy estéről. Így hát megkockáztatva azt, hogy összefutok a tegnapi fiúval, leültem a padra és elkezdtem a csillagokat figyelni. Gyönyörűek voltak a tiszta égbolton.

Sokkal egyszerűbb egy ilyen békés helyen tiszta fejjel gondolkozni és eltüntetni a sok felesleges és irracionális gondolataimat. Ma is így lett volna, ha nem lep el hirtelen valami furcsa érzés, amitől végigfutott az egész testemen a hideg. Nem tudtam, hogy honnan jön és, hogy mi lehet az, de szinte automatikusan felálltam és elővettem egy katanát a saját aurámból. Szánalmasan gyenge volt a kard, de valami szinten a megemelt pulzusomat elkezdte csökkenteni a jelenléte.

- Nem kell ennyire megijedni. Ha bántani akartalak volna, már halott lennél. - minden szótól teljesen kifeszültek az idegszálaim.

A hangból pontosan tudtam, hogy ki áll a fűzfa tövében, pontosan tudtam és éppen ezért nem akartam az auráját meglátni. Be akartam csukni a szemem, de ez a lehető legrosszabb taktikai lépés lett volna és ezzel a minimális esélyemet is eldobom az ellenfelemmel szemben. Minden bátorságomat össze kellett szednem ahhoz, hogy ne tegyem meg ezt a lépést. Gyorsan vettem a levegőt, szinte egymás után kapkodtam őket.

- Hogy kerülsz ide? - éreztem a fülemben dübörgő vérem.

Féltem, hogy meglátom a vörös felhőket szóval le kellett magam nyugtatnom és koncentrálnom arra, hogy ne nézzek az irányába huzamosabb ideig. Igyekeztem nagy levegőket venni szépen és kellemesen nagy szüneteket hagyni közöttük.

- Kettőnk közül én teszek fel kérdéseket, te pedig válaszolsz. - nehéz volt egyszerre rajta tartani a szemem és koncentrálni, hogy ne nézzek oka egyfolytában.

- Mire vagy kíváncsi? - amint kijelentettem egy ugrás segítségével előttem ért földet. Amikor lett volna esélyem reagálni és hátra lépni, addigra már a katanámat a velem szemben álló kicsavarta a kezemből és a földre dobta, ami a zuhanás után szét is olvadt, majd eltűnt.

- Erre nincsen szükség. - hatalmas szakadék volt közöttünk, ami szinte egyértelmű volt. Pillanatok alatt meg tudott volna ölni, de nem tette. És amíg ez így marad, egyedül addig van esélyem arra, hogy túlélem ezt a beszélgetést.

Túl sokáig néztem és kezdett látszódni az aurája, kezdtem közvetlen mellette látni a vörös felhőket ahogy lassan gomolyognak, majd egymásba fordulnak. Mire ráeszméltem, hogy mit látok, addigra már teljesen egészében megjelent előttem. De nem az amit délelőtt láttam, annak nyoma sem volt. Most nyugodt volt és mondhatni egész kellemes, a hihetetlen erő és a vadság most is sugárzott belőle, de a vérszomj szerencsére hiányzott, így én is nyugodt tudtam maradni.

- Most nyugodt vagy. - szinte kicsúsztak a számon a szavak, amire oda is kaptam mind a két kezem a szám elé, mint aki rögtön megbánta, hogy mit mondott.

- Igen, mert most nincs egy tolvaj kezű aki felidegesítene kora reggel. - ott állt velem szemben, közvetlen előttem. A testünk alig húsz centire volt egymástól és ilyen közelségben most volt alkalmam elsőnek szemügyre vennem. Szerencsére a holdfény az én oldalamon állt így eléggé jól láttam őt.