Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

77. Aggodalom

Január 5. (szombat)
Most, amikor ezt írom, húsz órája, hogy a tegnap történtekkel továbbra is birkózom fejben - húsz óra mindenre bőven elég, elég volt ahhoz, hogy az egész család, pláne a szomszéd család is tudomást szerezzen mindenről, együtt a teljes sztorival, amit egészen eddig csak páran tudtunk, elég volt ahhoz, hogy annyiszor kisírhassam magam, hogy idegbajt kapjak az egésztől, hogy az aggodalom összes velejáróját kellemesen megtapasztaljam, ahhoz viszont nem volt elég, hogy tudjam már, hogy most mégis mi lesz.
Amikor tegnap Cassot elvitték, először tényleg tehetetlen voltam, az egyetlen, amit tenni tudtam, az az volt, hogy telefonáltam egyet, de nagyon gyorsan.
- Szia Anya, tudom, hogy dolgod van, de tudsz jönni értem? - mondtam a telefonba, ahogy a kocsiban ülve elsőként felhívtam anyukámat, miközben igyekeztem a sírásomat minél inkább elfojtani, hogy ne kapjon szívrohamot egyből, ahogy meghallja a hangom, ráér az, ha majd mindent megtud.
- Igen, de... - kezdte, majd megakadt - De miért, hol van Casso? Nem ő vitt el kocsival? És nem kocsiból beszélsz most? - kérdezte sorban, egyre nagyobb aggodalommal a hangjában.
- De, Casso viszont... - dőltem neki az üléstámlának a szememet megtörölve - Anya, esküszöm, mindent elmondok, csak kérlek, te, vagy Apa, vagy bárki tudna jönni értem?
- Merre vagy?
Elmondtam a címet, Anya jött is értem, amilyen gyorsan csak tudott.
- Jézusom, Kincsem, mi történt??? - rohamozott el Anya aggódva, ahogy meglátott, ráadásul a barátom nélkül - És Casso hol van? Miért vagy egyedül? Mi ez az egész?
- Elvitte a rendőrség, Anya! - válaszoltam teljesen kiborulva.
- Tessék?! - sokkolódott le Anya.
Ebben a pillanatban mindent elmondtam, hogy mi történt, egészen addig, hogy beültem a kocsiba, eközben pedig valószínűleg valaki rendőrt hívott.
- Jézusom! - fehéredett le Anya - Most azonnal hazamegyünk - jelentette ki kikészülve, legjobb ötletként.
- De nem tudunk csinálni semmit? - értetlenkedtem - Megőrülök, ha semmit nem tudok!
- Tudni fogunk, hidd el. Ülj be a kocsiba! - szólt rám Anya ellentmondást nem tűrően.
Így érkeztünk haza, de sokáig nem tudtam egy helyben ülni - első dolgom volt szólni Casso családjának.
Anya és én együtt mentünk át a szomszédba, majd becsengettünk.
Casso anyukája nyitott ajtót, majd ahogy meglátott először engem, letagadhatatlanul kisírt szemekkel, első pillantásra se stabil lelkiállapottal, anyukámmal, ráadásul a fia nélkül, aki utoljára velem együtt indult el otthonról kocsival, azzal a kocsival, aminek a slusszkulcsa az én kezemben volt.
- Sziasztok, mi történt? - csodálkozott Rilla, majd mögénk pillantott - És...? - nézett körbe, hogy Casso merre van, mire lehajtottam a fejem.
- Pont erről szeretnék beszélni - válaszolt Anya helyettem, majd bementünk a konyhába, meg lettünk kínálva kávéval és belekezdtem.
Még csak annyit mondtam, hogy Casso a rendőrségen van, Rilla kezéből ebben a pillanatban már ki is esett a tányér, ami a kezében volt.
- Mi tört el, Anya? - kérdezte Lotti a ház túlsó feléből elnevetve magát, mivel csak a csörrenést hallotta, majd bejött hozzánk a konyhába a seprűvel - Szia Leni, jó na... - köszönt nekem és anyukámnak, majd ahogy ránk nézett, hármunkra, és érzékelte a hangulatot, lefagyott a mosoly az arcáról - Mi történt? - kérdezte, ezúttal egészen más hangvétellel, mint eddig, döbbenten pislogva - És hol van...?
- Elvitte a rendőrség - válaszolta Casso anyukája a lányára nézve, mire Lotti enyhén szólva lesokkolódott.
- Tessék??? - pislogott kiborulva.
Az utóbbi két mondatot Ricsi is meghallotta, aki arra járt, és ahogy ránk nézett, megtorpant a konyha bejáratánál.
- Kit vittek el? - kérdezte, de ahogy végignézett négyünkön, látszólag csak annyit várt, hogy cáfoljuk meg a sejtéseit.
- A bátyámat! - fordult felé Lotti teljesen kikészülten a hírtől.
Ricsi pont ugyanúgy el se akarta hinni először, mint a másik két családtagja (Casso apukája akkor nem volt otthon), ledöbbent és egyszerre ki is borult tőle.
- Mi volt? - nézett rám Ricsi egyből.
- Mennyire mondjam hosszan? - túrtam a hajamba zavartan.
Anya és én az étkezőasztal egyik oldalán ültünk egymás mellett, Rilla az idegességtől szinte beremegett kézzel felsöpörte a szilánkokat, amilyen gyorsan csak lehetett, hogy aztán a konyhapultnak a hátával dőlve figyeljen rám, Ricsi az ajtófélfának dőlve figyelt, Lotti pedig mellette ácsorgott, a kezeit morzsolgatva.
Elég egyértelműen megkértek, hogy minden részletről számoljak be, így nagy levegőt vettem és mindent elmondtam, előzményekkel együtt, hogy értsék, egészen addig, amíg haza nem értünk Anyával.
- Nem tudtam tenni semmit, ő pedig nem tudott leállni, nem hagyta abba, csak annyit mondott nekem, hogy várjam meg a kocsiban, jön utánam, és nem akartam ellent mondani, nem voltam olyan állapotban, és beültem, vártam, nem jött, mire pedig visszamentem, hogy megnézzem, hogy mi van vele, mert aggódtam, akkor vitték el a másikkal együtt - mondtam.
- Szűzanyám - temette a tenyereibe az arcát Rilla gondterhelten, falfehér árnyalatot nyert bőrszínnel.
- De mennyire bántotta? - kérdezett tovább Lotti - Vagy Rolit bántotta? És téged bántott? Mennyire bántott???
- Ő Cassot semennyire nem tudta, nem volt rá képes, fordítva, az tényleg durva volt, már vérzett, az elejétől a földön volt, a nyakán volt a keze, nem fojtogatta, de ijesztő volt, nem tudom, ki hívott rendőrt, de sajnos valahol meg lehet érteni, ha nem látok előzményt, szemlélőként én is ezt tettem volna, engem pedig... mindegy, ez a legkevesebb, ami számít - kerültem a témát.
De most tényleg, fájt, persze, de még engem se érdekelt az akkoriak mellett.
- Sebes a homlokod, Leni! - szúrta ki rajtam Lotti, ellenkezve a témaelterelésemnek, majd ezután már végignézett rajtam - Meg a karod is. Muti a csuklódat! - lépett oda hozzám.
- Nem volt sok ideje bántani, visszarántott futás közben, nekivágott a falnak, szorított, de ezután már nem én voltam, aki lekötötte a figyelmét - nevettem el magam feszülten.
- Azért ezt látva azért már én is ideges lettem volna egy pöppet - jegyezte meg Ricsi az anyjára nézve - Pláne, ha tudok róla, hogy amúgy ugyanaz a csávó egyszer már megpróbálta... - tette hozzá, Lotti viszont félbeszakította.
- Jó, hogy ott voltál egy darabig, Leni, ha nem vagy ott, szerintem nem csak simán a nyakán lett volna a keze - gondolt bele.
- Kereshetnénk is ügyvédet már most - dörzsölte meg az arcát Rilla.
- De ugye nem csukják le??? - kérdezte Lotti kétségbeesetten, nekem pedig a kifejezés hallatától is görcsbe ugrott a gyomrom - Jézusom, én meg még azt hittem, hogy az a legneccesebb ügye, amikor ki akarták rúgni a suliból!
- Amúgy mióta van ott? - nézett rám Ricsi.
- Olyan negyed ötkor vihették el, éppen sötétedés után - válaszoltam, majd az órára néztem.
Háromnegyed hét volt.
- És ilyenkor mit csinálnak vele? - kapta Lotti a fejét az akkor mellette lévő bátyja felé.
- Honnan tudjam, én még nem voltam... - vágta volna rá Ricsi egyből, enyhén idegállapotban, de közben Rilla megszólalt.
- Hányan voltak ott, amikor ez történt? - kérdezte tőlem.
- Abban az utcában, amikor ez elkezdődött, eleinte senki nem volt hármunkon kívül, amikor elküldött a kocsihoz, valószínűleg fokozatosan észrevették, hogy balhé van, szerintem maximum öt-tíz ember lehetett arrafele, azért már sötétedett, hideg volt és ez az egész egy mellékutcában történt - próbáltam kimerítő választ adni.
- Istenem - temette Rilla a tenyereibe az arcát gondterhelten.
Szóval valahogy így telt a tegnap este.
- Nem lesz semmi baj, Szívem - ült le mellém Anya a szobámban már ma délelőtt, megsimítva a hátam.
- Akkor ami most van, az mi? - dörzsöltem meg az arcom - Mondhatjuk azt, hogy túl messzire ment, tényleg túl messzire ment, mindenki tudta, hogy egyszer ez lesz, de nem az ő hibája, nem tehet semmiről!
- Ezt senki nem mondta - nézett rám Anya.
- Az én hibám, ugye?
- Miért lenne? - értetlenkedett Anya.
- Mert miattam került ebbe, ha nem váratom meg vele azt a hülye teát, ha nem hagyom ott, kétszer is...
- Miért vagy olyan biztos abban, hogy attól minden jobb lenne? Nem okolhatod magad, Szívem - vigasztalt.
Ugyanolyan ideges volt, mint én, megbélyegezték a történtek, mint engem is, de végig gondoskodott rólam, vigasztalt, és én ezért hálás is vagyok, de hogy lehetne megvigasztalni, lenyugtatni bárkit is ilyen helyzetben?
- Nem tudom ezeket a jogi dolgokat, szerinted mi lesz? - kérdeztem Anyától kétségbeesetten.
- Őszintén, nem tudom, én se értek hozzá - vallotta be Anya. Na, ha valamire Anya azt mondja, hogy "nem ért hozzá", az már baj - Láttad egyáltalán, hogy meddig ment el?
- Nem, láttam a nagy részét, de a végét nem, amikor mondta, hogy üljek be - temettem a tenyereimbe az arcom - Rossz érzésem volt akkor is, nem tudom, mi történt még, amikor ott álltam is ijesztő volt, nem láttad, Anya, de én igen, annyira... feszült volt, tele volt indulatokkal, annyi gyűlölet volt benne a másik felé, már ahogy ránézett is meg tudta volna ölni a nézésével, nem tudom, mi történt, mindkettőjüket elvitték valószínűleg, nem tudom, hogy melyikükre lett egyáltalán hívva a rendőr, vagy mindkettőjükre, fogalmam sincs! - fakadtam ki teljesen elveszítve a kontrollt az érzéseim felett - Mit csinálnak ilyenkor egyáltalán? Be lehet menni? Tárgyalnak, vagy mi lesz most???
Időközben Apát is bevontunk a beszélgetésbe az étkezőnkben. Persze senki nem tudott enni egy falatot se, de a komoly beszélgetéseket mindig ott bonyolítjuk le, függetlenül attól, hogy a végére semmire nem jutottunk.
- Egyél, Szívem, valamit - simította meg a vállam Anya szomorúan rámnézve, ahogy az asztalon könyökölve csak szótlanul néztem magam elé.
- Nem, köszönöm - ráztam meg a fejem.
- Egész nap nem ettél semmit.
- Ittam egy kávét cukorral, abban van valamennyi kalória - mondtam - És ittam vizet, tehát pont hidratált vagyok.
- Dél múlt, vacsoráztál egyáltalán tegnap? - kérdezett rá.
- Mandulát. Illetve tegnap még ettünk Cassoval, az kitartott vacsinak - feleltem kedvtelenül.
- Muszáj enned, Szívem - jelentette ki Anya.
- Nincs étvágyam - néztem rá.
Anya persze nem hagyta annyiban, úgyhogy leküzdöttem valami kaját.
Az égvilágon semmit nem old meg, hogy olyan vagyok, mint egy élőhalott, hogy szomorkodom, az se, hogy sírok, vagy hogy naplót írok, de mégis mit tudnék csinálni?
Ha lenne mit tennem, ha lenne lehetőségem tenni valamit, nagyon szívesen megtenném, ugranék egyből, de így?
Ez a legrosszabb.
Pláne, hogy a szüleimnek is dolga volt napközben, így egyedül voltam, egészen addig, amíg Csepi fel nem ébredt, és magamhoz nem ölelgethettem.
- Játszunk? - kérdezte Csepi csillogó szemekkel rámnézve.
- Mit szeretnél játszani? - kérdeztem vissza egy akaratlan mosollyal az arcomon, ami mindig akkor jelenik meg rajtam, amikor a húgommal vagyok, olyan aranyos, olyan gondtalanul gyermeki, legszívesebben ilyenkor csak megölelném és el se engedném.
- Anyukásat - szökdécselt lelkesen.
- Gondolom, te leszel az anyuka.
- Igen - vigyorgott.
Így hát előkerültek a játék kellékek, a plüssök, a babakonyha készlet, a mű kiscsészék, teáskannák, én pedig, ugye a gyerek, két plüss között egy csészével a kezemben megvártam, hogy Csepi elrendezze a játékokat, mint egy komoly felnőtt.
- Kérsz teát? - ajánlotta fel a teáskannával a kezében.
Ahogy ránéztem, nehéz szívvel egy mosolyt varázsoltam az arcomra, hogy ne lombozzam le.
- Igen, szeretnék - tartottam oda neki a csészémet, ő pedig két kézzel a kannát fogva, vigyorogva "beletöltötte" a teát - Kiskanalat is kaphatok? - kérdeztem a húgomtól.
- Hát persze! - válaszolta lelkesen, majd adott egy kis pálcikát, ami persze nem kiskanál, de most az a szerepet töltötte be.
Mindig szerettem a gyerekeket, persze, vannak kicsit idegtépőek, de egyszerűen csak, mondjuk itt a húgom, olyan varázslatosan szabadok, felhőtlenek, játszanak, bármire képesek a fantáziájukkal, nevetnek, tanulnak, Istenem, annyira aranyosak, hogy miközben az a nagy álmuk, hogy igazi felnőttek legyenek, legalábbis annak tűnjenek, felnőttes dolgokat csinálhassanak, őszintén, olykor semmire se vágyom jobban, mint hogy újra gyerek lehessek.
Gyerekként még bennem élt az a rózsaszín elképzelés, hogy a világ szép, hogy a világ csodás, barátságos, arra való, hogy megismerjük, azonban az utóbbi éveim megmutatták nekem, hogy minél inkább megismerem a világot, annál jobban elszörnyedek tőle, mert a világ, az a világ, amit mi, emberek tönkreteszünk, igazából egy kegyetlen, szürke útvesztő, amiből vagy kitalálsz, vagy nem. Jobbára nem.
- Lassan alvásidő - jött be Csepi szobájába Anya figyelmeztetőül, mire Csepi ránézett.
- De akkor Maci nem kap enni! - esett kétségbe Csepi, ahogy a plüssmacira pillantott.
- Én már megetettem - mondtam Csepinek nyugtatásképp.
- Biztos?
Inkább csak odaadtam neki a saját részemet, ha valóságosabbak akarunk lenni.
Csepinek így elkezdődött az esti program, fürdés, esti mese, ilyesmik, ez utóbbira én is beültem, bármit meghallgattam, csak terelje el a gondolataimat és ne legyek egyedül velük.
Így a földön lévő szőnyegen ücsörögve hallgattam a történetet a kisnyusziról, de annak is vége lett, elköszöntünk Csepitől és Anyával kimentünk a szobából.
- Rossz rád nézni is, Kincsem - fürkészett Anya szomorúan, megsimogatva.
- Ettem vacsorát - válaszoltam témaelterelésül.
- A húgod teadélutánja nem számít annak.
- Nem, tényleg ettem - nevettem el magam zavartan - Továbbra se volt étvágyam, de ettem.
- Hála az égnek - nyugtázta, majd rámnézett - Mit fogsz csinálni ma a továbbiakban?
- Hajat mosok, azzal elmegy idő - vontam vállat ötlet híján.
Anya lehangoltan felsóhajtott, majd szó nélkül szorosan megölelt, amit hozzábújva viszonoztam.
- Ne aggódj miatta, nem lesz baj.
Tényleg minden erőmmel én is így próbáltam gondolkodni, akkor már vagy huszonnyolc órája, talán harminc is.
Megengedtem a vizet a kádban, csináltam egy habos fürdőt, hogy valahogy kikapcsoljam az agyam, hajat mostam, mindent, mint ha minden rendben menne, bőrápolás, szemöldökszedés, minden hülyeség, majd felvettem a pizsamámat, ami így január elején a kockás nadrágomból állt és az Ő pólójából.
Levágtam magam az ágyamra, zenét hallgattam, sorozatot néztem, de semmit nem fogtam fel belőle, csak mondtak mindenféle szövegeket, történtek események, amik nem jutottak el az agyamig, így inkább csak kikapcsoltam az egészet és hátradőltem az ágyamon.
Ekkor már késő este volt, a szüleim is lefeküdtek aludni, én már jártam a konyhában is, hátha van valami édes, amit megehetek, de semmihez nem volt kedvem, így csak visszamentem a szobámba, és elhatároztam, hogy jó, kíséreljük meg a lehetetlent, próbáljunk meg aludni.
Épp bebújtam az ágyamba, amikor az éjjeli szekrényemen lévő telefonom egyszer csak megrezzent, én pedig egyszerűen csak éreztem, hogy meg kell néznem, így meg is néztem.
A nevet meglátva azonnal kiröppent az a kevéske álom is a szememből, ami eddig volt, és felültem az ágyamban.
"Ki tudsz jönni, Szöszi?"
**************************************
Folytatás következik! 🥰