Az erdei tündér (BEFEJEZETT)

15.rész

Jacob pov.
Vettem egy nagy levegőt és bekopogtam az ajtón.
- Nem vagyok éhes anya, már mondtam!
- Jacob vagyok Castiel. Beszélni szeretnék veled.
Kinyitotta az ajtót és meglepetten nézett.
- Mit keresel itt?
- Téged, beszélnünk kell.
- Nem.
- De igen!
Betoltam és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Castiel... Nina és én... Az nem komoly dolog.
- Nem úgy vettem észre. - fordult el tőlem és ágyához sétált, ahol a bébi nyuszi be is vackolta magát - Az a lány szeret téged, látszik a szeme csillogásán!
- De én nem őt szeretem! Akit én szeretek, az olyan akar egy tündér! Kecses, szeszélyes, kedves, makacs, gyönyörű és vad!
- Jó annak az illetőnek!
- Te vagy az te butus! - léptem elé, de ellépett tőlem.
- Hazudsz!
- Miért hazudnék erről? Castiel! Te voltál az első egész éltemben, akit első pillantásra megszerettem.
- Jacob... Ne játsz az érzéseimmel, kérlek.
- Nem teszem! - fogtam kezeimbe arcát - Higgy nekem! - erre a kis nyuszi is nyekkent valamit.
- Én... Jacob... - motyogta és felvette a kicsit, majd leült az ágyra.
- Tudom, hogy túl sok minden zúdult rád. - guggoltam elé és térdére simítottam - De ez az igazság.
- Te biztos vagy ebben? Hisz lehet, hogy te...
Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. Egy mozdulattal az ajkaira hajoltam, hogy lopjak tőle egy csókot. Szemei kitágultak és meglepődve nézett rám. Azonban nekem ez nem volt elég. A csók olyan édes volt, hogy akartam még belőle. Egyik kezemet arcára tettem, majd hajába simítottam és úgy húztam magamhoz közelebb. Elmélyítettem csókunkat, amibe bele remegett és próbált eltolni. De lassan elgyengült a tolása és a keze a vállamra esett. A kis gombóc kiugrott öléből, én pedig eldöntöttem őt ágyán. Lábai közé fészkeltem magamat feküdtem el rajta, amitől ajkaim közé nyögött édes hangján.
- Jacob... - suttogta és átkarolta a nyakamat.
- Castiel... - motyogtam két csók között és ott simogattam ahol csak értem őt - Mondd mit kérsz és én teljesítem! - duruzsoltam fülébe.
- Csak szeress! Kérlek! Szeress úgy ahogy Romeo Júliát, ahogy a galamb a búzát! Szeress engem es senki mást!
- Egy életen át és még azon is tovább! - válaszoltam - Te vagy nekem a perzselő nyári zivatara! A gyűrűm egyetlen ékköve és a lakatom árva kulcsom része! - feleltem testéhez simulva, amit egy heves csókkal viszonzott. Mi ketten összetartozunk. Ez biztosan a végzet. Ez valami sors játék. Vagy ahogy az egykori Moon nagyi mondaná: Ez pusztán a szerelem, nem varázslat. Nem csináltunk semmi mást, csak csókoltuk egymást. Aztán befeküdtem melle az agyra és egymáshoz bújva néztem, ahogy ügyesen eteti a kis nyuszit.
- Hogyan szeretnéd nevezni? - cirógattam hátát.
- Még nem tudom.
- Szerintem van név, ami illik rá. - mosolyogtam.
- Micsoda? Gombócka? - kuncogott.
- Nem. - simítottam az említett szőrmókra.
- Fiú, szóval valami klassz név kell neki. - mondta.
- Akkor mit szólnál a... Peter - hez.
- Nyúl Peter?
- Igen, nekem tetszik és neki is. - vakartam pocakját a picinek, aki édes hangokat adott ki.
- Tényleg imádja! - mondta nevetve.
- Egyszer jó anya leszel.
- Remélem. - pirult el, amit megmosolyogtam - Jacob... Ne haragudj. Hogy nem vettem észre, hogy szerelmes vagyok beled.
- Te ne haragudj, hogy félre értetted a helyzetet Ninaval.
- Ugyan... Én voltam a buta.
- Ne mondj ilyet. - öleltem át.
- Szeretlek! - motyogta és hozzam bujt, de vigyázott a nyuszira. Ajkaira egy csókot nyomtam, amit mosolyogva viszonzott. Boldog voltam, nem is kicsit. Végre együtt voltam, azzal akit tényleg szeretek és most más senki sem veheti őt el tőlem. Mosolyogva mentünk le a család többi tagjához vacsorázni. Ők pedig csodálkozva néztek minket, de mi nem foglalkoztunk velük. Ha mar mind tudjak biztos veszik az üzenetet, hogy most már együtt vagyunk. Kihúztam neki a széket, amit kuncogva fogadott és a kis Petert letette az asztalra, aki el se mozdult keze mellől.
- Szent a béke? - kérdezte Vladimir bácsi.
- Szent. - fogtam meg a pracliját.
- Hála istennek.
- Végre!
- Én megmondtam.
- Igazan örülök. - mondtak mind egyszerre.
- Köszönjük! - pirult el kedvesem és megszorította kezemet, ami megmosolyogtatott.
- Ha a nagyanyám meg élne most biztos azt mondaná: Én megmondtam! - mondta apa a nagyit imitálva.
- Az biztos! - kuncogott anya szomorúan mosolyogva. Apát megviselte dédimama elvesztése, de anyát jobban. Imádtam őt és a palacsintáit is. Tíz voltam mikor itt hagyott minket. Castiel kezemet kezdte simogatni, mire mosolyogva néztem rá.
Másnap kint vart mikor végeztem az úszással kint vart rám, de egyben egy nagy kihívás is.
- Miért is vagy te meg itt? - kérdezte a mellette álló Nina.
- Mondjuk, hogy megvárjam a páromat? - kérdezett vissza Castiel kimérten és közben Petert simogatta, aki furcsán vinnyogott a lányra - Nyugalom Peter! Nem lesz itt sokáig a csúnya néni!
- Hogy mondod?!
El akarta venni tőle a nyuszit, de odamentem és elkaptam a kezet.
- Hozzá ne merj érni! - mondtam mérgesen.
- Jacob ne légy nevetséges!
- Miért viccelnek ilyen komoly dologról? - kérdeztem mérgesen. Kicsit megijedt a kihívó hangomtól.
- Nem mondod komolyan, hogy ez a kölyök tényleg a párod? Ez már sértő!
- Ne nevezd őt sehogy! Olyan szerelem van köztünk amilyet te soha nem fogsz átélni! - mondtam mérgesen. Megsértődve kirántotta karját és elment, mire Castiel megkönnyebbülve felsóhajtott.
- Azt hittem bántani fogja Petert. - motyogta és hozzám szaladt. Meg vizes voltam, de nem zavarta.
- Ne félj! Azt nem hagyom.
Elpirulva bújt hozzám, majd ajkaimra nyomott egy szende csókot, amit viszonoztam.
- Köszönöm!
- Menjünk be! Anya sokat készült. - mondtam és megindultunk befelé.
- Igen. - mosolygott él belém karolt. Mikor viszont beléptünk hatalmas boldogság uralkodott bent. Anyám és apám ölelkeztek és ujjongtak. Bácsikáim pedig gratuláltak nekik.
- Itt meg mi folyik? - kérdeztem Castiel, aki megrázta fejét.
- Köszönöm tündérem! - szorította apa magához anyát.
- Nem hiszem el, végre sikerült! - mondta anyám szipogva.
- Anya? Apa?
- Jacob drágám! - szaladt hozzám boldogan és átölelt - Apáddal nagy hírünk van!
- Nem is akármilyen! - jött ő is közelebb, majd vállamra tette kezét - Nagyon úgy fest, hogy bővülni fog a családunk egy újabb taggal!
- Tessek? - kérdeztem cincogó hangon mire Peter felkapta a füleit.
- Kistestvéred lesz. Tizenöt hosszú év után... - simított a hasára anya. Úgy éreztem megfordul velem a világ és ettől szédülni kezdtem. Castiel mosolyogva ölelt, amit csak sokkosan fogadtam. Kistestvérem lesz, anya és apa végül össze hozta. De akkor mi lesz velem? Figyelembe sem fognak venni? Remegtem, de csak Castiel érezte, aki átölelt.
- Jacob?
- Elnézést! - mondtam és kimentem a nappaliból. Szüleim utánam kiáltottak, de nem figyeltem rájuk. Ki kellett ürítenem a fejemet, mert féltem, hogy előttük omlok össze a hírtől. Leültem az ágyamra és próbáltam levegőhöz jutni.
- Én lassan felnőtt vagyok... Ha a kicsi megszületik... Mire fogok én kelleni?
- Sok mindenre. - jött be Castiel halkan és becsukta az ajtót - Te leszel a nagy testvére, aki megvédi és tanítja.
- Nem hiszem...
- Jacob, Thomas bácsiék nagyon szeretnek! Jobban, mint hinnéd. Sokat számít a szavad a babával kapcsolatban.
- De ez a saját babájuk lesz! Én egy utcáról felkapott gyerek voltam, aki soha nem volt a vér szerinti fiuk!
- Szerinted ez számít nekik? Az elmúlt 15 év alatt én meg csak nem is sejtettem, hogy örök befogadtak. Semmivel sem ereztettek!
Elgondolkodtam azon, amit mondott. Mindig próbáltak a kedvemre tenni és kedvesek voltak velem. Amit csak lehetett megadtak nekem és segítettek elfelejtettni az árvaházzal kapcsolatos emlékeimet. Sajátjuk ként szeretnek a mai napig.
- Igazad van! Köszönöm. - csókoltam a homlokara.
- Nekem mindig! - mosolygott és ölembe ült - Már most féltékeny vagyok a kis tesódra!
- Miért?
- Mert egy ilyen szép fiú lesz a bátyja. - mondta huncut mosollyal.
- De neked a kedvesed vagyok és te az enyém. - mondtam kuncogva.
- Tudom, de amint meglátod a picit elfogsz felejteni.
- De hogy foglak butus! - simítottam arcára - Nem tudnálak.
- Ne bókolgass így! - mondta nevetve, vörös arccal.
- Akkor hogyan tegyem? - húztam közelebb és füléhez hajoltam - Inkább tegyem, mint mondjam?
- Na ide figyelj, te smúzkirály! Ne próbálj meg levenni a lábamról, oké?
Felhúztam egyik szemöldököm mosolyogva, majd egy mozdulattal magam alá tepertem.
- Azt mondod ne? Akkor ne csináljam például ezt? - csókoltam homlokon - Vagy ezt? - leheltem pillangó puszit szemei alá és orrára.
- Jacob... Még nincs itt az ideje. - mondta kicsit félve.
- Ne félj! - pusziltam meg még egyszer - Nem bántanálak téged, soha.
- Köszönöm. - suttogta, én pedig mellkasára hajtottam fejemet. Az ő jelenléte mindig megnyugtatott. Mar baba korában is.