Trapped in Memories [Friendzone 2.]

4.

Laura

 Türelmetlenül nyúlok a telefonom után, ami ma valamiért megállás nélkül csörög. A családom kifejezetten be van zsongva attól, hogy hazaköltöztem. Kivéve Basilt, aki végre hajlandó visszahívni.

- Fél egy van – közlöm az öcsémmel, hátha esetleg nem ismeri az órát. – Azt mondtad délre itt leszel. Cade meg fog ölni minket.

- Ne akadj ki – hallom meg Basil bizonytalan hangját.

- Ki fogok akadni – jelentem ki határozottan, mert ha egy beszélgetés így kezdődik, akkor ott bizonyára kiakadás következik.

- Nagyon – erősíti meg Basil, meg sem próbálva megnyugtatni a továbbiakban.

- Mi van Basil? – kérdezem félve.

Eléggé rosszat sejtek, mert az öcsém általában annyira laza, hogy majd szétesik. Sohasem tudja, mikor mit kellene komolyan venni, a lehető leglazábban fogja fel az életet és mindig annyira undorítóan pozitív, hogy az ember néha már émelyeg attól a cukormáztól, ami körbeveszi. Bár azt hiszem ez a körülöttem lévőkkel is így lehetett néhány évvel ezelőtt, amikor még a szöges ellentéte voltam a mostani önmagamnak és nem fordultam be rögtön egy kisebb rossz után. Lényeg a lényeg, ha már Basil is érzi, hogy valami olyat tett, amivel kiakasztja az embert, akkor biztosan valami iszonyatosan rosszra kell számítani. Ez pedig akkor válik teljesen biztossá, amikor az öcsém a habozás mellett még egy nagy sóhajt is hallat.

- Tudod, hogy a kocsim szervizben van, mert a múltkor beragadtam egy földúton a sárba és szétstrapáltam a...

- Annyira hidegen hagy, hogy mit szarakodtál Basil, hogy azt szavakba sem tudom önteni – vágok közbe ingerülten.

- Igaza van Cade-nek, tényleg teljesen átvetted Della stílusát – szembesít sértődötten.

Lehunyom a szememet és az orrnyergemet masszírozva veszek egy mély levegőt, hogy véletlenül se ordítsak rá a testvéremre.

- Lennél szíves elmondani végre, hogy mi van?

Sikerül egy viszonylag nyugodtabb hangot megütni, mint amilyen az előbb kitört belőlem. Reménykedem, hogy ezzel sikerrel járok, és kihúzom végre Basilból azt, amit annyira vonakodik elmondani.

- Oké. Az van, hogy kicsit elcsúsztak és még minimum egy óra, mire készen lesz a kocsim. Tudom, hogy így is korábban indultunk volna, hogy mindenképpen odaérjünk, de körülbelül negyvenöt percnyi autóútra vagyok otthonról, úgyhogy ha még hazamennék érted, akkor sehogy sem érnénk oda Cade-hez időben, amiért kibelezne minket.

Összeráncolt szemöldökkel nézek magam elé, mert sokkal rosszabbra számítottam. Tömegközlekedéssel kell mennem a szervizig. Na és? Egyébként is megmondtam korábban az öcsémnek, hogy feleslegesen kocsikázik vissza értem, amikor ez csak egy kitérő lenne. Ő ragaszkodott hozzá, hogy neki nem teher és nyugodtabb, ha visszajön értem. Mintha nem évekig zötyögtem volna New Yorkban a tömegközlekedéssel.

- Nem baj, ha mondasz egy pontos címet, akkor megnézem gyorsan, hogy hogy tudok eljutni oda tömeggel és már tudok is indulni – mondom gyorsan és már be is lépek a térképbe, hogy rögtön be tudjam pötyögni a címet, ha Basil mondja.

- Basszameg – hallom a halk káromkodást. – Nővérkém, tudtad, hogy hihetetlenül okos vagy? – kezd el kedveskedő hangon bájologni velem. Meglepetten bámulom a telefont, mert nem tudom mire vélni a furcsa viselkedését. – Hihetetlen, hogy nekem ez eszembe se jutott. Viszont, kerestem helyette egyszerűbb megoldást.

Basil szinte sziszegve mondja ki a mondatot, mintha azt akarná, hogy ne is halljam.

- Mire gondolsz? – kérdezem kíváncsian.