Bódító vér

A bál

Egy hét telt el azóta, hogy hazajöttem, vagy hogy fogalmazzak. Pétert azóta egyszer sem láttam és már kezdem azt gondolni, hogy álmodtam az egészet, de sajnos a vére és a cellás incidens azóta is téma. Szóval még mindig nem sikerült feldolgozni a tényt, hogy egy mese szereplő él és lélegzik, és mióta elhagytam Sohaországot hiány érzetem van, aminek, nehezemre esik bevallani és elfogadni, de maga Pán az oka.

Ezekkel a gondolatokkal ültem a házunk kertjében, ami apámnak hála tele van zsúfolva minden kacattal, ami a ma esti bálra szedett össze. Nem tudom miért lett ez eltervezve, de nekem kötelező ott lennem és sajna valószínűnek tartom, hogy azért rendezte ezt a bált, hogy párt találjak magamnak. De mivel nekem ehhez semmi kedvem úgy vagyok vele, hogy nem is fogok magamnak keresni senkit.

– Lucy, ideje készülődni. – szólt ki apám, mire megforgatva a szemem bementem, és néhány velem egy korúnak tűnő lány állt dobozzal a kezükben.

Klassz, megint összeszurkálnak a biztosító tűkkel és megfojtanak a fűzővel. Szép is a nemesi élet, gondoltam magamban, bár tény, hogy azért hálát adhatok, hogy nem éhezem és mindenem meg van.

– Jó estét kisasszony. – köszöntek egyszerre, mire én intettem nekik, hogy menjünk fel a szobámba és elindultam az említett helységbe, ahova szorosan követtek engem. Amikor felértünk, azonnal neki láttak az átalakításomnak. Alsóruha, smink és a nagy fodros báli ruha amit világ életemben utáltam, de mivel nemes vagyok muszáj eltűrnöm habár több lánytól is hallottam, hogy nincsenek oda az ilyesmiért és mind nemesi vagy éppen királyi sarj.

Nagyjából egy órája készültünk amikor apa benyitott és végig mért.
– Tökéletes. – mondta fennhangon és életében először megköszönte a két lány munkáját és miután lementek valószínleg borsos összeget kaptak tőle. Én belenéztem a tükörbe és egy olyan lányt láttam, aki nem is én vagyok igazából. De ez csak egyetlen egy este. Ennyit még lehet kibírok.

Az ablakomra néztem, és eszembe jutott, amikor az Árkény elvitt innen. A szigeten boldog voltam, még úgy is, hogy egy fiú terrorban tartott azzal, hogy megöl. Elmosolyodtam a gondolatra, de a boldogságomat apám hangja törte meg.
– Megyek már. – mondtam.

Beültünk a kocsiba és elhajtottunk egészen a bál helyszínéig, ami elképesztően puccos volt. De ha már ennyire kicsicsázták remélem a kaja jó lesz, gondoltam magamban. Elindultunk az épület felé és amikor az ajtóhoz értünk az ott álló – ugyancsak puccosan öltöző férfi – elkiabálta magát apám és az én nevemmel. Na ez volt a végszó amikor eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó maradni egy fél óránál tovább, ugyanis az összes teremben lévő szempár – főleg a férfiaké – rám tapadt. Komolyan mi vagyok én? Elejteni való vad?

A háborgásomat apám szakította félbe, aki utánam szólt pár lépcsőfokkal lentebb állva.
– Megyek. – mérgelődtem, és amint leértünk próbáltam elveszni a tömegben kevés sikerrel. Szinte minden percben odajött hozzám valaki, hogy felkérjen egy táncra, de én csak elutasítottam mindenkit.

– Nem is értem magát Lucy. – mondta az egyik nemesi hölgy, akit már kicsit régebb óta ismerek. – Annyi fiatal férfi verseng a kegyéért és mégis elutasítja. –
– Valóban sok a jelentkező, de bármennyire is vagyok 78 éves, szeretném még egy kicsit élvezni az egyedülálló létet. –
– Ez egy átlagos lánytól érthető, de maga a polgármester vére. – hallottam egy gúnyos hangot a hátam mögül.
– Ennek fényében kérdezném, hogy mi okból mert besettenkedni a szobámba konkrétabban mondva a fürdőmbe. – fordultam a nem kívánt hang felé.
– Kisasszony mit szólna hozzá, ha egy tánc közbe vitatnánk meg ezt? –
–Én személy szerint remek ötletnek tartom. – jelent meg apám is. Egyre jobb. – Lucy egy táncba nem fogsz belehalni. – mondta mézes–mázos hangon apám felém fordulva olyan „menj táncolni" arccal.