After /L.S/ !Fordítás!

17. Fejezet

17. Fejezet

- Miért kérdezed ezt tőlem? – pillant vissza rám.

- Nem tudom... mert én nem csináltam semmit, csak kedves voltam hozzád, és te mindig goromba vagy. Azt hittem, lehetünk barátok – milyen hülyén hangzik ez? Megfogom az orrnyergem, amíg várok a válaszára.

- Mi? Barátok? – felnevet. – Nem nyilvánvaló, miért nem lehetünk mi barátok?

- Nekem nem.

- Nos, először is, túlságosan feszült vagy, valószínűleg egy tökéletes otthonban nőttél fel, ami úgy néz ki, mint a többi ház, a szüleid valószínűleg mindent megvettek neked, amit akartál, és sosem kellett várnod semmire. Úgy értem, a hülye vasalt pólóiddal, őszintén, ki öltözik így tizennyolc évesen? – mondja, mire elnyílik a szám.

- Te semmit nem tudsz rólam! Az életem nem olyan! Az alkoholista apám elhagyott minket, amikor tíz éves voltam, és anyám kidolgozta a belét, hogy főiskolára mehessek. Amint tizenhat lettem, elkezdtem dolgozni, hogy segítsek anyának a számlákban, és történetesen szeretem a ruháimat, sajnálom, ha nem öltözök úgy, mint egy tróger, mint a körülötted lévő srácok! Valaki, aki keményen próbál kitűnni és másnak lenni, de te előítéletes vagy – kiabálom, mire ő ökölbe szorítja a kezét. Érzem, hogy a könnyek szúrják a szememet, és elfordulok, hogy letöröljem őket, mielőtt Harry észreveszi.

- Tudod mit? Nem akarom, hogy barátok legyünk – mondom neki, és megfogom az ajtókilincset. A vodka bátorrá tett, és most kiabálok Harryvel.

- Hova mész? – kérdezi. Annyira kiszámíthatatlan és szeszélyes.

- A buszmegállóba, hogy vissza tudjak menni a szobámba, és soha nem jövök vissza ide még egyszer. Végeztem azzal, hogy megpróbálok összebarátkozni valakivel közületek.

- Túl késő van, hogy egyedül buszozz.

- Komolyan ne próbálj meg úgy viselkedni, mintha érdekelne, ha valami történne velem – felnevetek. Nem tudok lépést tartani vele.

- Nem azt mondom, hogy igen... Csak azt, hogy ez egy rossz ötlet.

- Nos, Harry, nincs más lehetőségem, mindenki más részeg, magamat is beleértve – mondom, miközben érzem, ahogy a könnyeim kicsordulnak. Megalázó, hogy az összes ember közül Harry lát sírni újra.

- Mindig sírsz a bulikon? – kérdezi egy kis mosollyal.

- Nyilvánvalóan, mivel ezek az egyedüli bulik, amiken valaha voltam – elérem az ajtót, majd kinyitom.

- Louis – mondja olyan csendesen, hogy alig hallom meg. Arca kifürkészhetetlen. A szoba megint elkezd forogni, és megragadom az ajtaja melletti komódot.

- Jól vagy? – bólintok, bár érzem, hogy ismét émelygek. – Miért nem ülsz le pár percre, aztán elmehetsz a buszmegállóhoz – újra bólintok. Kisétálok, majd még egyszer a nevemen szólít.

– Leülhetsz itt... azt hiszem – mondja, majd kienged egy mély sóhajt.

- Azt hittem, senkinek nem szabad a szobádban lennie – jegyzem meg, és leülök a padlóra.

- Nem fog még egyszer előfordulni – förmed rám. Szóval visszatért önmagához. Elkezdek csuklani, mire egy kis mosoly játszik az ajkain.

- Ha elhányod magad a szobámban... – figyelmeztet.

- Szerintem csak szükségem van egy kis vízre – mondom, és megmozdulok, hogy felálljak.

- Itt van – feleli, és a kezembe adja a piros poharát. Megforgatom a szemem, majd eltolom.

- Azt mondtam, víz, nem sör.

- Ez víz, én nem iszom – nyögök egy zihálás és egy nevetés között. Kizárt, hogy Harry nem iszik. Nem emlékszem, hogy ivott volna az üveg vodkából, de mégis.

- Meglepődtél? – kérdezi, mire bólintok.

- Ugye nem fogsz itt ülni és vigyázni rám? – csak nagyon egyedül akarok lenni ebben az ittas állapotomban. Kezd bűntudatom lenni, amiért kiabáltam Harryvel.

- A legrosszabbat hozod ki belőlem – mondom hangosan, nem szándékosan.

- Ez erős – feleli komoly hangján. – És igen, itt fogok ülni és vigyázni rád. Életedben először vagy részeg, és van egy szokásod, hogy a dolgaimhoz nyúlsz, amikor nem vagyok a közelben – mondja, majd leül az ágyára.

Megfogom a pohárnyi vizet, és kortyolok belőle, egy csipetnyi mentát érzek a peremén, nem tehetek róla, de elképzelem, milyen íze lehet Harry ajkainak. Istenem, soha nem iszom újra, emlékeztetem magam, ahogy visszaülök a padlóra.